Tegnap újra nőnek érezhettem magam. 

Valljuk be, hogy azért ez az út, amin járok, kevéssé nőies. :-) Kezdve a "fulladásos" öklendezős, hányásos köhögéstől, az izzadás és az ezzel járó "illóanyagok" megjelenéséig. 

A többi, ugye esztétikai látvány, itthon ugyanis én nem hordom a "dobozos hajat", egyrészt, mert hosszútávon meleg, másrészt pedig az igazi énem itthon mutatkozik meg. Viszont van kendő, meg sapi, meg egyéb megoldások. 

Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nagyon fontos, hogy mellette egy olyan ember álljon, aki nem érzi tehernek a segítséget. Aki türelmes és viccesen is át tudja adni a néha nehezebb feladatokat. Fontos, hiszen a kiszolgáltatottság érzést én nem érzem egy pillanatig sem. S, az amúgy is megnövekedett lelki megpróbáltatásokhoz nem hiányzik, hogy az ember még azt is érezze, hogy suta. 

A sutaság lehet vicces, lehet olyan, amiben az ember megtalálja a maga "morbid" humorát. Ezt az egészet humor nélkül azt hiszem nem lehet végigcsinálni. A vicc, mint fogalom, mint érzés, mint hajtóerő amúgy is hiszem, hogy a mindennapi élet része kell, hogy legyen. 

Rákerült újra a körmömre a lakk, az arcomra a smink. A szempillámat úgy festettem ki tegnap, hogy közben kihullott pár, de nem zavart. A szemöldökömre tettem egy halvány ceruza csíkot..mert még ugyan van szemöldök, de láthatóan vékonyodik. 

Felvettem egy olyan felsőt, amit megközelítőleg Michelin babaként hordtam régen, itt feszült, ott vágott, akkor sem zavart. Most tökéletesen állt.  Farmer és csizma került a lábra. 

Tetszett a kép. Nem sokszor fordult elő velem, hogy elégedetten néztem végig magamon. De ez tetszett. Tudtam, hogy nincs hajam, hogy hullik a szempillám, hogy köhögök és véresre fújom az orrom...de ezek eltűntek... egy pillanatra újra NŐ voltam. 

Az elégedettség önmagunkkal azért fontos, mert tényleg igaz a mondás, hogy ha nem szeretjük magunkat, más sem fog. Ezt sugárzod ki. Ez vesz körül.

Emlékszem, hogy dolgoztam egyszer egy helyen, ahol a főnököm lánya nálam is húsibb volt. De bejött az irodába és egy szempillantás alatt rá terelődött a figyelem. Ő nem húzódott vissza, volt egy olyan kisugárzása, amitől mindenki rá figyelt.

Nem volt harsány, nem volt beképzelt, csak SZERETTE magát. 

Ezt gyakorlom...ezt tanulom, mert e nélkül most úgy érzem nem tudok továbblépni a következő lépcsőre. 

S tudjátok mit? Tetszik ez az új feladat. Tetszik, mert már most érzem, hogy erőre kap a lelkem, hogy az önbizalmam fejlődik, s ezáltal kreatívabb vagyok. 

Fejlődni muszáj... mert én személy szerint utálok a nagy rakás önsajnálat közepén ülni és várni a csodára.

 Ma süt a napocska, és bár még bicegek, mégis eldöntöttem, hogy egy kört mindenképpen sétálok. 

Tegnap este Boti kísért fel a lépcsőn. Fogta a kezemet, hogy ő mindenképpen segíteni szeretne. 

Majd előre engedett és közölte, hogy lányoké az elsőbbség, fiúké a dicsőség...

Folyamatos tükröt tart elém...és folyamatosan tanít...mindennap. 

A bejegyzés trackback címe:

https://hopesugar.blog.hu/api/trackback/id/tr624915941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása