...mert ezt is le kell írni.....

pár hete..talán a 4. dupla kezelésen..nem is tudom... már ott ültem...folyt belém a gyógyszer és ott és akkor először utoljára éreztem egy hatalmas űrt.... 

Akkor ott éreztem, hogy végem van.... nem, nem azt, hogy feladom, azt még mindig nem.... csak, hogy kell segítség...egy külső egy valaki, aki fenékbe rúg....

Ott még nem ismertem fel a saját magam által okozott kudarcot, amit már írtam a türelemről. Azért írom ezt most le...utólag...mert túl vagyok rajta...és már nem szabályozhat semmilyen formában. Most már túlléptem, most már elmúlt.

Akkor, ott.... ahogy ültem, potyogott a könnyem...Ati ott volt, fogta a kezem, de a lelkemet senki nem vigasztalta meg... még ő sem.... Tudtam, hogy ez a harc csak az enyém. Tudtam, hogy ott  és akkor ...AKKOR változik valami... 

Félelmetes érzés zuhanni és nem tudni hol állok meg....

Üresség...ez volt a legkifejezőbb szó, érzés amit éreztem.... hogy felesleges, hogy  mi értelme, hogy meddig tart , hogy miért pont én.... Akkor jött egy óriási csomag...ami talán egy év alatt gyűlt fel..és valaki simán az arcomba vágott.

Az volt az érdekes, hogy minden egyes könnycseppel ...könnyítettem magamon, közben meg brutál nehéz volt átélni, átérezni az egész pillanatot. 

Nehéz és könnyű is egyben ezt így utólag leírni.... újra átélni azt a pillanatot, ahogy nyomom a klaviatúrát, de közben meg kattog bennem, hogy tisztán és józanul látok dolgokat.

Igen...mert mindannyiunk felett ott lebeg a halál...és? Nem félek.... mert tudom, hogy amit minden pillanatban teszek, az jó nekem, amit a testemért harcolok az jó nekem, amit az eszemért a lelkemért futok az jó nekem... és csak így lehet győzni.

Ott.... nem ezt éreztem...csak egy test voltam, akibe folyt valami..ami vagy segít vagy nem. Nem hittem abban a pillanatban senkiben és semmiben...abban a pár pillanatban magamban sem.

Valami átlendített.... nem tudom végül mi volt az. Isten tenyere...Ati ölelése ...vagy az összekönnyezett zsepik...vagy valami más sugallat...de elmúlt... ELMÚLT

Pár napba telt, míg felocsúdtam ebből az állapotból.... hozzáteszem a kemo mellékhatása is hátráltatott józanságomban.

Akkor világosodott meg minden, tiszta lett a kép.... eltűntek a sötét felhők és rájöttem nem kell külső segítség. Erős vagyok, túl jutottam egy olyan krízisen amit magamnak okoztam. Magam hibájából magam türelmetlenségéből fakadóan adtam teret olyan érzésnek amit igen is át kell érezni és igen is át kell élni, különben nem lenne tisztulás. 

Most már, hogy elmúlt jó pár hét azóta.... jóval könnyebb... tisztább és világosabb, hogy ez az út hosszú lehet, és ahogy tudom én magam muszáj vagyok megkönnyíteni...  Könnyek és buta gondolatok nélkül. Nem mondom, hogy mindig menni fog. De ami nagyon fontos, tudom URALNI... és ez az, ami egy akkora lökést adott, hogy máshogy lássak mindent.

Most pénteken megint kezelés.... az érzéseim beindultak... mindig ideges vagyok ilyenkor... magam sem értem miért. Túljutni, nem túljutni az egész délelőttön... talán az idő hossza...vagy, hogy megint szurkálni fognak nem tudom.... talán minden együtt. 

De, ami fontos, hogy a lelkem megnyugodott és ez az, ami számít, mert ha a lélek hajója egyenletesen úszik, akkor a test könnyebben engedelmeskedik. 

Muszáj volt leírnom...és muszáj volt most leírnom... mert tudom, hogy ha ezt akkor írom mikor még labilis vagyok könnyen elterelnek a hozzászólások és azt, nem akartam. 

Rettenet erő van bennem és rettenet elhatározás.... és hiába a fájdalom ami van...hiába a kósza gondolatok amik már ritkán jelennek meg és egyre gyorsabban tűnnek el.... győzni fogok! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.