Kint ültem anyuval a teraszon kicsit....beszélgettünk, élveztük az őszi fáradt napsütést.

Nem láttam rajta az aggódás olyan fokát, amit "vártam" egy ilyen "döntés" után.

- Anya...nem várom meg, míg a kemo tönkreteszi a májamat, vesémet, és a többi szervemet.... mondtam neki.... és ő megértően bólogatott.

Jól esett a meleg napsütés...simogatta az arcomat. Újra éreztem azt a régen elfeledett érzést... beérni azzal, ami jelenleg van.

Ma is voltak halk könnyek.... az okot nem igazán tudom. Talán hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben lépjek az új utamra... talán megolajozza az új kihívást.

A bizalmam, a hitem nem ingott meg.... próbálom még jobban megerősíteni magam, mert azt hiszem ,hogy ott a rés a pajzson. Magamban kell jobban hinnem, bíznom.

Újra kell tanulnom dolgokat.... nevetni őszintén.... lélekből.... a néha pánikot jobban kezelni és nem olyanokon levezetni, akik nem érdemlik meg.

Ati kérdezte, hogy talán az a baj, hogy a lelkem egy darabja ragaszkodik az orvosokhoz? Nem tudom.....feleltem... amit biztosan tudok, hogy nem akarok több mérget. Talán megerősítést várok?

Akkor Ati megint megjegyezte, hogy ez az út olyan, mint egy puzzle.... darabról darabra kell kirakni.... néha gyorsan, néha nagyon lassan megy.... de türelemre van szükség.

Ma megittam, megettem ami szükséges a gyógyulásomhoz..... alázattal, bizakodva és EGÉSZSÉGEMRE felhajtással.

Reménnyel és hittel telve várom ezt az utat amire most lépek.... láttam a példát magam előtt ami, meggyőzött...

Önmagammal küzdök, önmagamért

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.