Kint ültem anyuval a teraszon kicsit....beszélgettünk, élveztük az őszi fáradt napsütést.

Nem láttam rajta az aggódás olyan fokát, amit "vártam" egy ilyen "döntés" után.

- Anya...nem várom meg, míg a kemo tönkreteszi a májamat, vesémet, és a többi szervemet.... mondtam neki.... és ő megértően bólogatott.

Jól esett a meleg napsütés...simogatta az arcomat. Újra éreztem azt a régen elfeledett érzést... beérni azzal, ami jelenleg van.

Ma is voltak halk könnyek.... az okot nem igazán tudom. Talán hozzájárul ahhoz, hogy könnyebben lépjek az új utamra... talán megolajozza az új kihívást.

A bizalmam, a hitem nem ingott meg.... próbálom még jobban megerősíteni magam, mert azt hiszem ,hogy ott a rés a pajzson. Magamban kell jobban hinnem, bíznom.

Újra kell tanulnom dolgokat.... nevetni őszintén.... lélekből.... a néha pánikot jobban kezelni és nem olyanokon levezetni, akik nem érdemlik meg.

Ati kérdezte, hogy talán az a baj, hogy a lelkem egy darabja ragaszkodik az orvosokhoz? Nem tudom.....feleltem... amit biztosan tudok, hogy nem akarok több mérget. Talán megerősítést várok?

Akkor Ati megint megjegyezte, hogy ez az út olyan, mint egy puzzle.... darabról darabra kell kirakni.... néha gyorsan, néha nagyon lassan megy.... de türelemre van szükség.

Ma megittam, megettem ami szükséges a gyógyulásomhoz..... alázattal, bizakodva és EGÉSZSÉGEMRE felhajtással.

Reménnyel és hittel telve várom ezt az utat amire most lépek.... láttam a példát magam előtt ami, meggyőzött...

Önmagammal küzdök, önmagamért

Hetek óta bennem van a kétely.... kemo igen vagy nem. Testem lelkem tiltakozott már a negyedik kezelés óta.... s ennek hangot is adott.

Az első ciklus hatásos volt, hiszen szemmel látható volt a javulás.... eztán következett a fenntartó kezelés, ami nem hozott sikert, mert elindult az első áttét és innen már csak mélyrepülés kezdődött, mind lelkileg mind fizikailag.

Aztán nyáron már nagyon nem voltam jól...semmilyen értelemben. Jött állandóan a vizesedés mindenhol, szinte heti tüdő csapolások..aminek a hatása most megvan, mert ahol be voltam csövezve, keletkezett a hátamon egy kisebb dudor és ma kiderült, hogy persze ott is a ráknak van jele, nyoma....HURRÁ!

Augusztusban elkezdtük ezt a teszt kezelést, ami semmi eredményt nem hozott az elején, aztán a csont áttétben mutatott javulást, most meg ugye a romlást. Ennek hatására ma megszűntem kísérleti nyúl lenni és kitettek a programból mondván, hogy nekem ez nem segített.

Bevallom, hogy megkönnyebbültem .... nem nekem kellett meghoznom egy olyan döntést, ami lehetetlennek tűnt...

A döntés az enyém, hallottam anno mindenkitől....

Kell a kemo, mert kemo nélkül nem lehet meggyógyulni.. na ezt is hallottam mindenkitől....
Voltak alternatív megoldások...volt C vitamin kúra, volt minden ami lehetett.

Most akarva, akaratlanul megszületett egy döntés: NEM KELL TÖBB KEMOTERÁPIA....

A testem elsorvadt, gyakorlatilag 57 kiló vagyok, a lábam sokszor nem tart meg. A jobb lábfejemet annyira tönkretette a kemo, hogy úgy kell két kézzel a cipőbe tenni, mert automatikusan nem megy bele. Van mikor jobb, van mikor nem. A testem állandóan fázik... két zokniba, harisnyában, tréningben és hosszú pulcsiban járok kelek itthon.

Nem normális dolog, úgy hiszem. A lelkiállapotom hullámokban, a gondolatim ijesztő dolgokkal állítanak sokszor szembe...hol a temetésemet látom, hol azt, hogy hosszú hajjal futok. Persze normálisak ebben az állapotban....de nem vagyok önmagam.

A karom lila-zöld...nincs egy ép vénám... reszketek..... Szóval... ez az út járhatatlan.....

Akkor kérdés, hogy mi, ugye???

Hát...maradok én... meg a vegyszermentes gyógyítás.....

Imádkozzatok értem!

A konyhában áll és idejét nem vesztegetve turmixolja nekem a zöldséglevet. Vörös káposzta, cékla, szőlő, alma... vágja, darabolja, s mindezt örömmel teszi. "Na , itt az immunerősítőd, de idd is meg" teszi le az asztalra elém.

Fázom, mondom neki, rohan felkapcsolni a fűtés, takarót hoz és megsimogat. Könnyek között mondom neki, hogy szeretlek.... de nem hallja mert jár a turmixgép.

Kisegít az autóból, átölel maci karjaival, és nem enged soha elgyöngülni, megriadni, eltévelyedni... SOHA.

Néha én is félek - suttogja alkalomként.... de tudom, hogy meggyógyulsz....nem lehet más út.....

Én meg csak bólogatok és hiszek neki.... hiszek benne, hiszek magamban. A Jó Isten nem szán nekem más utat.

Rám húzza a kabátot, mikor reszketek a hidegtől, a piacon nekem túr először pulcsit. Így szeret ő engem. Elmosogat, Botit fürdet, betakar és óv.

Nem tudok olyat mondani, amit ne tenne meg értem.

Persze olykor viccel a hajamon...meg nyers humorával terelgeti  a gondolataimat, de értem teszi mindezt.

Pihenjél...súgja, ha látja, hogy túlpörgök.... neked ez a dolgod...semmi más....  ölel át ezzel a mondattal.

Jó de én..... - nem....Nem , nincs de... pihenni kell és kész... pirít rám szigorú arccal.

Mosoly van a szemében.... látom, érzem hogy ő értem van.... Istennek köszönöm, hogy nekem van... hogy mellettem áll és hogy minden rezdülése az én gyógyulásomat segíti elő.

..... és én olyan sokáig tettem őt boldogtalanná.... olyan sokat bántottam.... vitáztam vele.... Rendben, hogy a múltat már nem lehet megváltoztatni, és rendben, hogy akkor nem ilyen voltam és rendben , hogy ez az állapot megváltoztatott...és rendben minden.... de mégis.... nincs bocsánat arra , amilyen voltam.... Vagy , lehet, hogy ez a következő bőrönd, amit ki kell nyitnom és kikutatnom a tartalmát? Nem tudom... Annyit tudok, hogy Ati NEKEM a világ legjobb embere...és mondhat bárki bármit.... senki nem ismeri úgy, mint én....senkinek nem tett annyi jót, mint nekem....

Soha nem engedem el a kezét.....

"Pillantásodtól nő a fű, tőled ragyog az ég

Ha meghalsz, meghalok

Porainkból egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél"

Kedd 9 óra. Csósza doktornő közölte, hogy nem változott a víz a szívem körül, nem nőtt, nem lett kevesebb.

Reggel úgy ébredtem, hogy ez az utolsó napom. Se levegő, se egyenes tartás.... ilyen rosszul még nem voltam, mióta tart ez az egész. A víztől a szívem gyengébben vert, tehát még fáradt is voltam.

Mondtam a doktornőnek, hogy rendben ,hogy nem változott, de én konkrétan nagyon rosszul vagyok. Akkor döntött L. dokival együtt, hogy szúrás. Akkor már mindegy volt, csak valaki oldja ezt meg, mert az amúgy is nem normális állapotom most már egyre rosszabb. Ati bőrönddel készült, valahogy éreztük, hogy a klinika vendége leszek.

Ment minden a maga útján...RTG, EKG, vérvétel....

Aztán valamikor 13:00 körül kerültem fel az intenzívre...ott már a mosolygós zöld tündérek vártak Juditkával az élen, aki mindig mellettem van, az ő keze az, amit mindig agyonroppantok, ha fáj a beavatkozás. Megjött L. doki levetkőztettek, bekentek, hozták az UH gépet, hogy tuti ne szúrjanak mellé ...aztán elkezdődött a beavatkozás. Félelmemmel ellentétben nem fájt annyira, inkább kellemetlen volt. A cső, amit betettek kicsit nyomta a mellkasomat, meg talán a szívemet is...de folyamatosan szívta le a folyadékot, ami másnapi mérleg szerint majd 1 liter lett.

Másnap kihúzták a csövet, ami szintén nem volt fájdalmas.... aztán már csak pihennem kellett. Aztán szépen eljött a javulás. Szerda este már nem is nagyon volt fájdalom.

Van a klinikának egy pszichológusa aki bent volt nálam két egymást követő nap....sokat beszélgettünk az állapotomról...a gondolataimról.... Arról, hogy néha látom a saját temetésemet, néha meg látom magam hosszú lobogó hajjal, ami nálam a gyógyulást képviseli. Eddig azt hittem, hogy ostoba gondolatok csak nálam vannak, de megnyugtatott, hogy ezek normális gondolatok. Amikor jönnek a gondolatok és nem csak a jók, hanem a rosszak is, akkor elgondolkodom, hogy vajon más is így látja ezeket.....mármint akik ilyen állapotban vannak? Mindenkiben vannak ilyen félelmek? Megnyugtatott, hogy teljesen normálisak ezek a gondolatok, az lenne fura, hogy ha nem jutnának eszembe ilyenek.

Vicces, de sokat tanultam ebben a három-négy napban a klinikán ...és igen...valójában jól is éreztem magam.... ingerek értek, embereket láttam tevékenykedni....és igen..biztonságban éreztem magam.

Aztán eljött a csütörtök....kezdtem frászt kapni a másnapi kezeléstől..... és igen...a péntek délelőtt maga volt a pokol.... konkrétan a kezemet harapdáltam, hogy ne húzzam ki a kanült a kezemből. Elegem van, volt. Elég volt ..... egyszerűen úgy érzem, hogy kikészültem a kezelésektől.... a kemotól ami arra emlékeztet, hogy mi van....
úgyhogy hoztam egy döntést és mondtam a doktornőmnek, hogy befejezem a kemot. Azt mondta, hogy rendben az utolsó már nem adja....de a célzott terápiát igen. Szóval egyelőre ebben maradtunk...amíg a lelkem bírja.....és egyre nehezebben bírja.. Úgy érzem, hogy többet árt mint használ. Jó, hogy vannak eredmények és csökkent az áttét is .....de nagyon szétrombolja a lelkemet....és így tényleg egyre nehezebb. Nem az a gond, hogy ha be kell mennem a klinikára.... semmi bajom....csak az a szoba...az a nyomasztó hely..... azt nem bírom.

Soha nem akartam ebben a szituban hős lenni.... mégis sokan azt mondjátok, hogy az vagyok..nem akarok.... tényleg nem.... ember akarok maradni....egészséges ..... és újra menni 5 méternél többet , nem kapkodva a levegőt.... fésülni a hajam.... és mosolyogni.... ezt szeretném...

Gyerekkoromban finom illata volt azt ősznek, ezért is lett ez a kedvenc évszakom. Hullottak a szebbnél szebb levelek, és én mindig ragasztottam egy füzetbe őket...csupán a magam örömére. Lepréselve számtalan színes leveleket, de jó is volt.

Ahogy áthatolt a fáradt őszi nap a hulló leveleken.... ahogy illatozott az ősz maga....de szerettem.

Gondoltam, hogy ha ma igazi őszi idő lesz elviszem Botit gesztenyét gyűjteni, gesztenyefigurákat készítenénk, mint kislányként. Az idő nem kegyes hozzánk, kis kopasz fejemet nem dugom ki ilyen szélben. Álomként élt bennem a kép, ahogy kéz a kézben lesétálunk a templomkertbe kis kosárral a kezünkben.... No, de hát ez álom...a séta ...amire oly régóta áhítozom elmarad. Pár méter megy...aztán muszáj egy leülés, mert többet nem teljesít a láb és nem teljesít a tüdő.

Most nézek ki a poros ablakon és látom, ahogy kegyetlenül rázza, tépi a szél a fákat, de gesztenyék még kitartóan kapaszkodnak. Nem adják magukat könnyen.... ez is egy jó lecke...nem adni magunkat könnyedén.

Kapaszkodni minden ágba, minden gallyba ami csak a közelembe férkőzik. Bevallom, ma óriási fájdalommal ébredtem...mind lelkileg, mind fizikailag meggyötörten, elcsigázottan.

Tegnap sokkolt valami, amitől aludni sem tudtam.... potyogtak a könnyeim és nehezedett a lelkem. Hozzám nagyon közel álló lélek, most kezd rálépni arra az útra, amin én már egy éve gyalogolok. Átéreztem minden pillantását, minden mozdulatát, minden tétova kérdését... és minden könnyét. A miért pont én kérdéseket amiket feltesz magának...hogy ő mit tett, vajon tényleg ennyire rossz ember? Átölelve csak annyit mondtam, hogy számíthat rám...remélem, hogy tudja.

Igen... tavaly ilyenkor az ősz nekem sem hozott olyan finom illatokat, olyan finom érzést mint kislányként. Tavaly ősszel felnőttem... belenőttem egy olyan világba, ahová nem vágytam, egy olyan világba amit az ember senkinek nem kívánna.

Lesz még olyan őszöm mikor újra azok az illatok jönnek és újra átható napfény szűrődik át a leveleken.... mert az ősz azért szép.... elmúlik valami...valami aminek el KELL múlnia...és tavasszal megérik minden. Új levelek, új virágok, új termések..... és igen...új sejtek amik harcoltak egész télen....

Minden megújul....HINNI KELL BENNE.... és én hiszek.

Itt van az ősz...itt van újra s szép mint mindig én nekem....... nem tudom mi okból szeretem...de SZERETEM

Ez az állapot, tényleg hullámvasút... egyszer könnyebb,máskor nehezebb...de sosem állít STOP tábla elé.

Mindig ott lebeg az a bizonyos kard a fejem felett... minden nap hálával fekszem és ébredek...és igen..mindennapossá váltak a fájdalmak is.

Egy ideig elhatalmasodik rajtam a tudat, hogy fájdalomcsillapítóval fogom leélni az életemet...vagy, hogy tényleg csak akkor veszem be, ha már levegőt sem tudok venni... vagy ha már annyira fáj, hogy küzdeni kell mindenért.

Mikor elkezdődött ez az egész.... tétován álltam az út előtt, melyikre kell lépjek. Van, aki azt mondta, hogy na a kemot azt biztosan ne válasszam, más meg ugyanúgy harcolt mellette. Ezt még az a személy sem tudja, aki benne van...hogy lehetne egy kívülállóra hallgatni? Hogy lehet egyáltalán normális döntést hozni egy olyan lelkiállapotban, mikor pofon vág az élet?

Én döntöttem...nyilván ki más? Nem hiszem, hogy van más alternatíva, maximum kiegészítés...  Tudtam, hogy ez egy életre szóló döntés.....SZÓ SZERINT...és ez az, ami megriaszt még a mai napig is.

Az, hogy jönnek az újabb és újabb akadályok nem riasztanak el...bár nem is örülök nekik. Nem riasztanak...de azért félelmet keltenek. S igen, felteszem a kérdést, hogy mi jöhet még? Milyen tüneteket produkál még a kis testem, ami már így is darabokra hullott?

Szegény, meddig bírja még? Az, hogy az elmém kitart egyenlő azzal is hogy a testem is?

A csoda, hogy ha ihletet kap az ember...forog az agy lüktet az elme, kattingat a kéz.... ilyenkor mindig jönnek a gondolatok...jók, kevésbé jók...de jönnek.

Idegesítettem magam éjjel, mert újabb szúrás lesz a héten...ráadásul szív tájékán... Mit is tehetnék? Elfogadom...és ilyenkor jönnek a gondolatok, melyek szavakká érnek...és leíródnak. Mert hát ki tudja ezt magában tartani...hogy picit is tart egy következő beavatkozástól ami ráadásul egy új...még nem volt.... Hiszen megszoktam...már a hátamat szúrják, a tüdőmből szívnak, ...nem fáj..nem kellemes, de elviselhető....

Utána jobb, utána jön a levegő, nyílik a tüdő, tágul a mellkas. De ez más...itt a szívemről lesz szó...és hát nyilván az ember lánya bízik, meg hisz, meg elhivatott...de mégis....

Xanax jó barát, hagy aludni, nem nyit utat a kétségbe esésnek. Ha ez segít, hát akkor jöjjön aminek jönnie kell.

Igazán nem is azzal van probléma, hogy újabb és újabb rögök az úton, sokkal inkább, hogy miért nem lehet ezt megoldani végleg? Miért kell a hátamba új lukakat fúrni... miért , hiszen még a régi sem úgy gyógyult ahogy kell.

Igen..van egy pukli...nem is akármilyen..itthon már én vagyok a púpos. Nem jól gyógyult a két hónapja becsövezett szövet és most ott éktelenkedik egy púp. Hol nyom, hol fájdogál, hol nem zavar...de van.

Azt hiszem, hogy néha már csupán odatartom magam csináljanak amit akarnak, hogy ha ez visz előrébb, hát legyen.

Írtam már, hogy néha egy darab húsnak érzem magam, akit ide oda tolnak, lökdösnek, szúrnak. De ennek a húsnak lelke is van, nem is akármilyen. Küzdő...s bár van, hogy eltéved, van, hogy félreért, van, hogy változtat...de harcol.

Vannak akadályok...vannak testi eldeformálások mostanában...van akaratlan ujjzsibbadás, van megnövekedő jobb emlő....van... nem tudni miért de van. Az akadályok meg arra vannak, hogy leküzdjem őket.

Van telefon, hogy ezt meg azt kell szedni...van kedvesség mely néha terhes és arra ösztökél, hogy meggondoljam magam az adott kiegészítőkkel kapcsolatban... Igen ilyen is van.

Nehéz az út...és sok a kereszteződés benne.... melyik út az, melyre végül lépni kell, hogy elérjem a célt?

Tétova gondolatok ezek és tétova cselekmények is.... de muszáj választani...azt muszáj.... ha jobb ha bal, de elindulni kell és továbbhaladni....

...mert ezt is le kell írni.....

pár hete..talán a 4. dupla kezelésen..nem is tudom... már ott ültem...folyt belém a gyógyszer és ott és akkor először utoljára éreztem egy hatalmas űrt.... 

Akkor ott éreztem, hogy végem van.... nem, nem azt, hogy feladom, azt még mindig nem.... csak, hogy kell segítség...egy külső egy valaki, aki fenékbe rúg....

Ott még nem ismertem fel a saját magam által okozott kudarcot, amit már írtam a türelemről. Azért írom ezt most le...utólag...mert túl vagyok rajta...és már nem szabályozhat semmilyen formában. Most már túlléptem, most már elmúlt.

Akkor, ott.... ahogy ültem, potyogott a könnyem...Ati ott volt, fogta a kezem, de a lelkemet senki nem vigasztalta meg... még ő sem.... Tudtam, hogy ez a harc csak az enyém. Tudtam, hogy ott  és akkor ...AKKOR változik valami... 

Félelmetes érzés zuhanni és nem tudni hol állok meg....

Üresség...ez volt a legkifejezőbb szó, érzés amit éreztem.... hogy felesleges, hogy  mi értelme, hogy meddig tart , hogy miért pont én.... Akkor jött egy óriási csomag...ami talán egy év alatt gyűlt fel..és valaki simán az arcomba vágott.

Az volt az érdekes, hogy minden egyes könnycseppel ...könnyítettem magamon, közben meg brutál nehéz volt átélni, átérezni az egész pillanatot. 

Nehéz és könnyű is egyben ezt így utólag leírni.... újra átélni azt a pillanatot, ahogy nyomom a klaviatúrát, de közben meg kattog bennem, hogy tisztán és józanul látok dolgokat.

Igen...mert mindannyiunk felett ott lebeg a halál...és? Nem félek.... mert tudom, hogy amit minden pillanatban teszek, az jó nekem, amit a testemért harcolok az jó nekem, amit az eszemért a lelkemért futok az jó nekem... és csak így lehet győzni.

Ott.... nem ezt éreztem...csak egy test voltam, akibe folyt valami..ami vagy segít vagy nem. Nem hittem abban a pillanatban senkiben és semmiben...abban a pár pillanatban magamban sem.

Valami átlendített.... nem tudom végül mi volt az. Isten tenyere...Ati ölelése ...vagy az összekönnyezett zsepik...vagy valami más sugallat...de elmúlt... ELMÚLT

Pár napba telt, míg felocsúdtam ebből az állapotból.... hozzáteszem a kemo mellékhatása is hátráltatott józanságomban.

Akkor világosodott meg minden, tiszta lett a kép.... eltűntek a sötét felhők és rájöttem nem kell külső segítség. Erős vagyok, túl jutottam egy olyan krízisen amit magamnak okoztam. Magam hibájából magam türelmetlenségéből fakadóan adtam teret olyan érzésnek amit igen is át kell érezni és igen is át kell élni, különben nem lenne tisztulás. 

Most már, hogy elmúlt jó pár hét azóta.... jóval könnyebb... tisztább és világosabb, hogy ez az út hosszú lehet, és ahogy tudom én magam muszáj vagyok megkönnyíteni...  Könnyek és buta gondolatok nélkül. Nem mondom, hogy mindig menni fog. De ami nagyon fontos, tudom URALNI... és ez az, ami egy akkora lökést adott, hogy máshogy lássak mindent.

Most pénteken megint kezelés.... az érzéseim beindultak... mindig ideges vagyok ilyenkor... magam sem értem miért. Túljutni, nem túljutni az egész délelőttön... talán az idő hossza...vagy, hogy megint szurkálni fognak nem tudom.... talán minden együtt. 

De, ami fontos, hogy a lelkem megnyugodott és ez az, ami számít, mert ha a lélek hajója egyenletesen úszik, akkor a test könnyebben engedelmeskedik. 

Muszáj volt leírnom...és muszáj volt most leírnom... mert tudom, hogy ha ezt akkor írom mikor még labilis vagyok könnyen elterelnek a hozzászólások és azt, nem akartam. 

Rettenet erő van bennem és rettenet elhatározás.... és hiába a fájdalom ami van...hiába a kósza gondolatok amik már ritkán jelennek meg és egyre gyorsabban tűnnek el.... győzni fogok! 

A reggeli zuhanyzás közben azon kapom magam, hogy elfáradtam. Most az sem megy már teljes gőzzel. Kapkodom a levegőt a párás fürdőszobában és minél előbb szabadulnék, de hát közben jól is esik a langyos víz kis aszott testemnek.

A fiúk még alszanak. Egymás mellett összekulcsolódva édes álmot remélve. Egyszerre szuszognak és ugyanolyan pózban fekszenek.

Mi mindent vesz észre az ember egy idő után..... régen, ha lefeküdtünk, engem halára zavart, hogy Ati horkol...ma már nem érdekel, úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy hallom, ott van mellettem, lélegzik, velem van. Mennyi minden változott egy év alatt. Mondhatni minden. Minden szempont, minden nézet, minden vélemény.

Ma már nem pletykálok, nem beszélek csúnyán, nem ítélkezem. Pontosan azon kapom magam, hogy egyre kevesebb emberrel tudok beszélgetni... mert nem érdekelnek a szaftos, mocskos részletek...csak a kifinomult, boldog mondatok. Az emberek sorsa továbbra is fontos nekem, mert hiszen rengeteg barátom van, akinek a napjai nem úgy telnek, ahogy az enyémek...eseménydúsak, izgalmasak és változatosak. A barátaimmal örülök, hogy ha jó eredményük van, hogy ha szerelmesek, vagy éppen megvívták a maguk napi harcait.... már nem vagyok irigy és nem vagyok féltékeny. Ez is kivesz az emberi lélekből...és micsoda ostoba dolog.

Ma már kérdezek és a válasz is érdekel.

Szemben a diófát áthatja a kora reggeli gyönyörű őszi napfény, olyan szép látvány amit régen észre sem vettem volna. Ez is változik..... más dolgokat látok meg, új dolgokat szeretek és tisztelek.

Igen, sok minden változott. Ma már nem vagyok az a rémült kis csirke aki voltam, ma már kiállok magamért és elmondom, hogy ha valami bánt..

Vannak mondatok, amiket hallottam, ami sokáig nem ment ki a fejemből.... amiért felelősséget vállalok magamért.

Egy barátnőm mondta, hogy én hazárdirozok az életemmel. Sokáig kattogott bennem a szava. Végül nagy nehezen túltettem magam rajta és rájöttem, hogy nem értek egyet. Nem emelek falakat, nem zárkózom be és nem vagyok magam alatt.

Azt, hogy képes voltam ugrani egy óriásit büszkévé tesz.

Igen, még mindig nehezek a hosszú órák a kemo szobában, még mindig bennem van, hogy mit is teszek a testemmel, de az én választásom. Tudom, hogy kell, tudom azt is, hogy tönkretesz dolgokat....mindennel tisztában vagyok, de éppen ezért vértezem fel magam különböző bogyókkal amik erőt adnak, s bár lehet, hogy egyik másik placebo nekem mégis lendületet hoz.

Az elmúlt egy év során egy egész más ember rajzolódott ki ebben a testben. Megnyugodtam, lecsillapodtam, és szeretek végre. Szeretem magam, szeretem az embereket és próbálom megérteni a mit miértet.... Nem mindig egyszerű és nem mindig sikerül, de veszettül próbálkozom.

Ma már nem zavar, hogy ha két perccel többet kell sorban állnom, mert örülök, hogy önállóan megy nem kell segítség....

Igen...minden éremnek megvan a másik oldala..egy jobb egy szebb..... egy vállalhatóbb. S a változás nem könnyű, egyáltalán nem. Sok sok önismeret és sok önfegyelem amit kíván. Nem hiszem, hogy a végére jutottam ...de sokat tettem már érte.

Az életünk nem csak abból áll, hogy dolgozunk, takarítunk, megfelelünk...ÚRISTEN, de mennyire nem.... ennél sokkal sokkal színesebb és igen néha kegyetlen is. De a kegyetlenségével taníthat is, ha meglátjuk és befogadjuk.

Sokan írják nekem, hogy példakép vagyok..... sokáig nem akartam az lenni... csak gyógyult...de ezt is el kell fogadni, ha valaki így vélekedik rólam. Hálás vagyok, hogy ha egy egy mondat betalál, egy egy gondolat eljut emberekhez. Ez is segítség. Ez is lehet mankó.

Az élet igenlése nagyon fontos dolog...e nélkül nem tudunk haladni... Tudom én is voltam és talán leszek is még árok alján...de most úgy érzem könnyebb feljutni.... és hát .... azért is esünk le, hogy tudjuk hogy kell  visszamászni.

Kijőve a klinikáról, az autóban bambulva most először éreztem, hogy irigylem az embereket.

Nyilván mindenkinek megvan a maga problémája, gondja baja és nem lehet lekicsinyíteni őket...csak máshogy nézni.

Az irigylés itt nem rossz értelemben van, hanem talán most jöttem rá, hogy nem becsültem igazán anno azt, ami volt, most meg két kézzel tartom össze a saját testemet, lelkemet.

Ez is egy próbatétel. Nehéz...nem könnyű....  Ilyenkor rájövök, micsoda erő kell egy egy tetthez...akár egy normális teli tüdős levegővételhez is.

Nézem az édesanyát, aki tolja a kisbabáját és eszembe jut, hogy pár éve még én is ezt tettem micsoda boldogságban Botival. Semmi gondom nem volt. Reggel felkelni, megölelgetni kis testét, tisztába tenni és csak gyönyörködni benne egész nap. Séta, ebéd, játék...altatás.....  De hát, mint már egyszer kétszer írtam a múlt, elmúlt...és a jelen a fontos.

Most megint sorra jönnek a kihívások ami a testemet illeti.... tüdőkapacitás csökkenés az újabb vizesedés miatt.. jobb mell begyulladása.... nehéz lélegzet. No meg a kemo által okozott fáradtság, hasmenés. De úgy érzem, hogy a megbirkózás ideje itt van, most, eljött. Nagyon sokat gondolkodtam és végül úgy érzem, hogy az egyik legnagyobb kihívást megtettem és a türelmetlenségemet sikerrel lezártam.

Piszok nehéz volt. Óriás lépcső amit talán egy két popsin rúgás nélkül nem tudtam volna megtenni. A türelem mára az egyik legnagyobb szövetségesemmé lépett elő. Sokkal könnyebb úgy nekilátni dolgoknak, hogy tudom, hogy van időm mindenre, hogy nem kell kapkodni, nem hajt senki és semmi. A gyógyulási folyamat is egyszerűbbnek tűnik, hogy ha egy bizonyos részét nem tudatosan élem meg. Nem sürgetni semmit, nem loholni, nem kapkodni.

Hiszen minden eljut hozzám, minden ami kell megadatik és minden ami szükséges a célomhoz végül az enyém lesz.

Fel vagyok fegyverkezve támogatókkal, szeretettel és ez a legtöbb, ami kívülről jöhet, a többit nekem kell előteremtenem, nekem kell megküzdenem azért, hogy ez működjön.

Tudom, érzem hogy mindent megteszek, amit csak megtudok és nincs okom arra, hogy figyeljek jobbra vagy balra, hogy milyen módszerek lehetnének még...... még mit lehetne enni, inni.. még mit lehetne magamra kenni, hogy tuti fix leöljem a rákos sejteket. Mindent megteszek. Tisztítom a lelkem, testem... ami hálás is ezért. Hálás a sok erősítő tablettáért, a sok simogatásért, dicséretért....mert az is kell... kell, hogy tudja, hogy büszke vagyok arra, amiért még kitart, amiért egyben van még ha meg is van picit tépázva.

De az enyém...nem is adnám másnak.... én kaptam Istentől..nekem kell vigyáznom rá, óvnom szeretnem.

Mindent megteszek magunkért!