Kedd 9 óra. Csósza doktornő közölte, hogy nem változott a víz a szívem körül, nem nőtt, nem lett kevesebb.

Reggel úgy ébredtem, hogy ez az utolsó napom. Se levegő, se egyenes tartás.... ilyen rosszul még nem voltam, mióta tart ez az egész. A víztől a szívem gyengébben vert, tehát még fáradt is voltam.

Mondtam a doktornőnek, hogy rendben ,hogy nem változott, de én konkrétan nagyon rosszul vagyok. Akkor döntött L. dokival együtt, hogy szúrás. Akkor már mindegy volt, csak valaki oldja ezt meg, mert az amúgy is nem normális állapotom most már egyre rosszabb. Ati bőrönddel készült, valahogy éreztük, hogy a klinika vendége leszek.

Ment minden a maga útján...RTG, EKG, vérvétel....

Aztán valamikor 13:00 körül kerültem fel az intenzívre...ott már a mosolygós zöld tündérek vártak Juditkával az élen, aki mindig mellettem van, az ő keze az, amit mindig agyonroppantok, ha fáj a beavatkozás. Megjött L. doki levetkőztettek, bekentek, hozták az UH gépet, hogy tuti ne szúrjanak mellé ...aztán elkezdődött a beavatkozás. Félelmemmel ellentétben nem fájt annyira, inkább kellemetlen volt. A cső, amit betettek kicsit nyomta a mellkasomat, meg talán a szívemet is...de folyamatosan szívta le a folyadékot, ami másnapi mérleg szerint majd 1 liter lett.

Másnap kihúzták a csövet, ami szintén nem volt fájdalmas.... aztán már csak pihennem kellett. Aztán szépen eljött a javulás. Szerda este már nem is nagyon volt fájdalom.

Van a klinikának egy pszichológusa aki bent volt nálam két egymást követő nap....sokat beszélgettünk az állapotomról...a gondolataimról.... Arról, hogy néha látom a saját temetésemet, néha meg látom magam hosszú lobogó hajjal, ami nálam a gyógyulást képviseli. Eddig azt hittem, hogy ostoba gondolatok csak nálam vannak, de megnyugtatott, hogy ezek normális gondolatok. Amikor jönnek a gondolatok és nem csak a jók, hanem a rosszak is, akkor elgondolkodom, hogy vajon más is így látja ezeket.....mármint akik ilyen állapotban vannak? Mindenkiben vannak ilyen félelmek? Megnyugtatott, hogy teljesen normálisak ezek a gondolatok, az lenne fura, hogy ha nem jutnának eszembe ilyenek.

Vicces, de sokat tanultam ebben a három-négy napban a klinikán ...és igen...valójában jól is éreztem magam.... ingerek értek, embereket láttam tevékenykedni....és igen..biztonságban éreztem magam.

Aztán eljött a csütörtök....kezdtem frászt kapni a másnapi kezeléstől..... és igen...a péntek délelőtt maga volt a pokol.... konkrétan a kezemet harapdáltam, hogy ne húzzam ki a kanült a kezemből. Elegem van, volt. Elég volt ..... egyszerűen úgy érzem, hogy kikészültem a kezelésektől.... a kemotól ami arra emlékeztet, hogy mi van....
úgyhogy hoztam egy döntést és mondtam a doktornőmnek, hogy befejezem a kemot. Azt mondta, hogy rendben az utolsó már nem adja....de a célzott terápiát igen. Szóval egyelőre ebben maradtunk...amíg a lelkem bírja.....és egyre nehezebben bírja.. Úgy érzem, hogy többet árt mint használ. Jó, hogy vannak eredmények és csökkent az áttét is .....de nagyon szétrombolja a lelkemet....és így tényleg egyre nehezebb. Nem az a gond, hogy ha be kell mennem a klinikára.... semmi bajom....csak az a szoba...az a nyomasztó hely..... azt nem bírom.

Soha nem akartam ebben a szituban hős lenni.... mégis sokan azt mondjátok, hogy az vagyok..nem akarok.... tényleg nem.... ember akarok maradni....egészséges ..... és újra menni 5 méternél többet , nem kapkodva a levegőt.... fésülni a hajam.... és mosolyogni.... ezt szeretném...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.