Ez az állapot, tényleg hullámvasút... egyszer könnyebb,máskor nehezebb...de sosem állít STOP tábla elé.

Mindig ott lebeg az a bizonyos kard a fejem felett... minden nap hálával fekszem és ébredek...és igen..mindennapossá váltak a fájdalmak is.

Egy ideig elhatalmasodik rajtam a tudat, hogy fájdalomcsillapítóval fogom leélni az életemet...vagy, hogy tényleg csak akkor veszem be, ha már levegőt sem tudok venni... vagy ha már annyira fáj, hogy küzdeni kell mindenért.

Mikor elkezdődött ez az egész.... tétován álltam az út előtt, melyikre kell lépjek. Van, aki azt mondta, hogy na a kemot azt biztosan ne válasszam, más meg ugyanúgy harcolt mellette. Ezt még az a személy sem tudja, aki benne van...hogy lehetne egy kívülállóra hallgatni? Hogy lehet egyáltalán normális döntést hozni egy olyan lelkiállapotban, mikor pofon vág az élet?

Én döntöttem...nyilván ki más? Nem hiszem, hogy van más alternatíva, maximum kiegészítés...  Tudtam, hogy ez egy életre szóló döntés.....SZÓ SZERINT...és ez az, ami megriaszt még a mai napig is.

Az, hogy jönnek az újabb és újabb akadályok nem riasztanak el...bár nem is örülök nekik. Nem riasztanak...de azért félelmet keltenek. S igen, felteszem a kérdést, hogy mi jöhet még? Milyen tüneteket produkál még a kis testem, ami már így is darabokra hullott?

Szegény, meddig bírja még? Az, hogy az elmém kitart egyenlő azzal is hogy a testem is?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.