Jobbról hallom, hogy türelem, balról hallom, hogy türelem...de nem tudom befogadni...

...pontosabban nem tudtam.

Néha vannak ilyen villámpillanataim amikor megnyílik az elmém és rádöbbenek dolgokra...no, de kellenek ehhez külső "elemek" is.

Pár napja azon kapom magam, hogy leesett a tantusz, hogy értem, hogy mi volt a problémám nyáron, miért eme hosszú hosszú napokig, hetekig elnyúló hullámvölgy.... hol van a kezdeti lendület?

Felállítani valamiről határidőt amiről igazán fogalmam sincs...a világ legnagyobb butasága volt.

Ja..hogy én erre a nyárra tünetmentes leszek... így visszatekintve szánalmas próbálkozásnak tűnik.

Mit is tegyek, eldöntöttem és azt hittem, hogy sikerre viszem a célomat... de hát nem tudtam, hogy a szerveztem, lelkem, testem hogyan is reagál ezekre a napokra, hónapokra.  Meg hát nézzünk szembe a ténnyel ez egy tüdődaganat... annak idő kell.

Szóval ráébredni arra, hogy saját magam által felállított határokat nem tudtam meglépni és e miatt saját magamat hibáztattam és persze ott van a jó öreg kudarcélmény okozás....ami finoman, áthatóan bujkált a lelkemben... hát enne a szummája az, hogy nyilván nem vagyok mindenható, és noha mindent megteszek, azért vannak időbeli korlátaim.

Ráébredtem.... ráébresztett a sok sok intés, óvás. S mikor kigyúlt a fény....akkor jöttem rá, hogy nem okolhatom magam, hiszen nem is tudtam mivel állok szembe.

Na, de itt villódzik már a tábla: TÜRELEM ...,most már áthatóbban ismerkedem a szóval, a jelentésével és a tudatával.

Nem állítok fel határidőt, csak az előttem álló napot, órát, percet "tervezem"...és így jó.

Hosszú és tanulságos volt ez a nyár. Sokat voltam gödörben...bizony többet, mint amennyit leírtam a blogban... rémálmok, órákon át tartó bőgések, önvádolás...kezdve a rossz anya vagyok és a rossz feleség...és a használhatatlan ember érzésétől addig, míg bizony behunytam a szemem és nem egyszer láttam a saját temetésemet.

Ez riasztó, de ....azt kell mondjam, hogy természetes.... mármint a hullámok...talán az ennyire szélsőséges nem.

De tudom...TUDOM az OKOT...végre...és így a harcom is másképpen alakul...a szemléletem is...és nincs önvád, nincs önhibáztatás...csupán a drukkolás van és a HAJRÁ RITA plakát nézése.

Nincs okom magam hibáztatni...nem jártam még ezen az ösvényen...és mindent, amit idáig tettem, jól tettem....és hiszen ebből fejlődők...ebből tanulok és ebből alakulok ki én magam.

Ez egy tanulási időszak...megismerni önmagam, a szellememet, testemet, a tűrőképességemet, és a kitartásomat.

VAN. Jelentem, van. Nem állítom, hogy innentől fogva nem lesz több könny, vagy nem lesz kiborulás....de az, hogy tudatlanul kezelem, vagy tényleg tudom az okát.na, az a nem mindegy.

A skorpiók türelmetlenek... ilyen vagyok én is... de ez nem azt jelenti, hogy ebbe köteles vagyok belenyugodni...sőt.

A legnagyobb csata, önmagamat legyőzni és önmagamat fejleszteni nap, mint nap.

Túllépni azokon a veszteségeken amit valószínűleg már nem fogok átélni...(újabb baba) ....de ezt is meg kellett és át kellett éljem...különben nem tudtam volna legyőzni ezeket a gócokat.

Úgy érzem, hogy jó úton..a legjobb úton vagyok.... A fájdalmak erősítenek, s nem kétségeket támasztanak a legtöbb esetben.

Ha lassabb is a test, gyengébb is a hangom...és a lélek néha elvész...akkor is én kerekedek felül...mert már tudom, hogy nincs értelme hibát keresnem magamban, nem vezet sehová,...sőt...inkább eltántorít és lenyom.

Tehát elme pallérozásra fel, lélek erősítést folytatni...csak így lehet győzni!

Ma reggel arra ébredtem hogy jé..a kemo csodát tett nem fáj semmim....aztán persze elmúlt. :-)

Úgyhogy szépen lassan apad a dobozból a cataflam. No, de ez is csak egy átmeneti forgalmat bonyolít a szervezetemben.

Meghozták a héten az oxigén palackot...egy napot barátkoztam vele, aztán miután egymásra mosolyogtunk ki is próbáltam. Határozottan jó érzés, mikor egy órát össze vagyunk kötve egymással. Jobb a légzés, könnyebb a szavak kiejtése is. Milyen fura, hogy erő kell ahhoz is, hogy az ember beszéljen.

Igazán az ember akkor tudja meg mi mindenhez kell erő, mikor az adott szituációban van éppen. Emlékszem, kicsi gyerekek voltunk és véletlenül a térdembe állt egy kés hegye.

Az egész nyaram arra ment el, hogy a jobb lábam újra tanult járni...pedig csak a kés hegye volt. Akkor tudtam meg, hogy milyen megtanítani a lábamat újra rendesen használni.

Az ember mindent természetesnek vesz. Séta, futás, levegő vétel, evés, ivás stb... és ez is a normális. Mikor eljön egy esetleges testhiba akkor jön rá, hogy egyes funkciókat erőnek erejével lehet csak megvalósítani.

Igen, írtam már arról, hogy mi mindent veszünk természetesnek. Valójában, míg nincs gond, addig mindent.

S ez a biztonság. Nem is tudjuk nap, mint nap, hogy milyen biztonságban vagyunk.

Szeretném a testemet és a szervezetemet újra biztonságba tudni. De attól tartok, hogy ez már csak azért sem lehetséges, mert mikor gyógyult leszek ...akkor is óvni és félteni fogom magam. Na...ez is természetes.

Sokáig nem mertem aludni azon az oldalon ahol a buta sejtek vannak, de a doktornő meggyőzött, hogy nem lesz semmi bajom,.... aludjak nyugodtan ott.

Tudat alatti berögződés. Érdekes, nem? Az ember óhatatlanul félti magát....

Ez is...természetes.

Azt hiszem, hogy ha a mindennapi tökéletességre vágyunk el tudjuk érni, még akkor is, hogy ha átmeneti gondok vannak a szervezetünkben.

Ehhez az állapothoz nagyon kell tudni az elménket kormányozni, csiszolni mindennap. A félelem attól, hogy rossz oldalon alszom és egyéb dolgoktól...kizár engem az életből.

Nem akarom magamat önként kizárni. Ez nem én vagyok....viszont ehhez is idő kellett míg megértem erre.

Mindenhez idő kell...minden egy tanulási folyamat amit egy életen át végzünk, végzek.

"Leélheted az egész életed anélkül, hogy felébrednél"..... és ebben a mondatban ott van minden, ami a tudatosságról szól.

SZERETLEK

Micsoda ereje van ennek a szónak.. már, hogy ha tényleges tartalommal bír. Ha nem csak úgy...elvész a hétköznapok mondatában, hogy ha nem csupán arra használjuk, hogy lezárjunk egy vitás ügyet, egy csetepatét, egy amolyan pár perc múlva rájövünk, hogy nem is fontos harcot.

SZERETLEK

Mondja a fiú, mikor először érzi, mikor dobban a szíve, mikor viszont válaszban reménykedik....mikor izzadt kezében ficereg az az egy szál rózsa ami vázába vágyik. S a lány, vajon mit felel? Hát persze, hogy viszont dobban a szív...hát persze, hogy hetek óta erre vár... lázasan keresi a szavakat, gombóccal a torkában..és mikor kimondja, azon gondolkodik, hogy azt mondja "én is" vagy, hogy SZERETLEK

SZERETLEK

Mondja az édesanya aki több hónapos várakozás után és egy kemény szülés után világra hozza maszatos, mázas csecsemőjét. Mikor először találkoznak és összedobban két szív. A baba ugyanazt érzi és pislogással, vagy sírással válaszol.... S mikor először érintkezik az újdonsült édesanya bőre a csecsemőjével...leírhatatlan érzés....akkor ott forr össze minden ami a világ és ami az univerzum szeretete.

SZERETLEK

Mondja a katona, aki háborúba készül...s lüktető elméje azon vonaglik, hogy vajon visszatér-e? S a kedvese, aki várja, mert ígéretet tett.....minden percet számol ezt követően. Mikor a gyermek minden rezzenése az apát keresi, mikor a szülő minden telefont és levelet félve bont fel. S mikor végül visszatér..... mennyire megváltozik a szó jelentése, mert tudja már, hogy milyen nélküle.....

SZERETLEK

Mondja a homokozóban az óvodás és készít egy homokpogácsát a lánynak. Aki viszontválaszul hoz egy másik formát, hogy egy újat készítsen neki a fiú. Aki a közös táncnál megfogja a kezét , s bár nem érzi még mit jelent  a szó, mégis valahol mélyen tudja, hogy jó szeretve lenni.

SZERETLEK

Mondja az oltár előtt a férfi, aki évek óta vár, hogy lássa mátkáját fehér ruhába. Aki ostromolta hónapokon át, míg eljutott a szívéig. S mikor megkapja az igen-t végül a csillagokat is lehozza az égről. Tenyerén hordozza és életeken át a szíve érte dobban.

SZERETLEK

Mondja a haldokló, mert érzi, hogy ki kell mondja,mert nem lesz több lehetősége és ez az a szó ami mindent lezár végül. Ami pontot tehet egy hosszú élet végére, ami megköszöni a kitartást, a hűséget, a szeretetet és türelmet.
S a másik oldalon csupán a könnyek folynak válaszként, de ott van minden cseppjében az igenlés.

SZERETLEK

Mondja a barát mikor segítő kart nyújt a bajban lévőnek. Mikor érzi, hogy itt a szó nem elég, a tettek kellenek. S mikor amaz csupán hálás szemmel tudja viszonozni ....s talán egy öleléssel. A barátság fontos kötelék melyet egyikük sem felejt és enged el.

Ugye....az a szó, hogy SZERETLEK micsoda erővel bír. Megmozgat eget és földet, megváltoztat érzést és boldoggá tesz napokat. Igen...csak ...hajlamosak vagyunk elsikkadni felette. Csak úgy...oda-oda vágjuk...vagy tán már azt sem egy idő után.... Csak úgy ....vagyunk...élünk....egymás mellett....de nem egymással.

A szónak több jelentése van, több értéke, mint hinnénk. S jól esik hallani, kimondani és újra átélni.

Mindennap kimondom és mindennap azzal a lüktetéssel, ahogy tényleg érzem. Mert szeretem a családom, szeretem azt, ahogy élek, mert most már megtanultam megbecsülni. Megértettem, hogy a kimondott szónak hatalma van és a kimondott szó megnyugvást hoz a másik arcára lelkére.

Nem lehet jövőt tervezni, de talán még holnapot sem. Nem lehet a karácsonyt megszervezni, ahogy a szilvesztert sem érdemes.... ezen gondolkodtam ma.

Kellenek célok, tervek, túrák.... a jövőt illetően, de vajon mennyi időre előre? Vajon meddig mehetek el az idő síkjában, míg nem fordul ellenem? Vajon mit tartogat a holnap, vagy a ma éjjel?

Csupa csupa kérdés...és én mindre azt felelem, ....türelem. Felelni, kimondani olyan könnyű...betartani bitang nehéz.

Talán ez az egyetlen hiba a fogaskerékben...a türelmetlenségem.

Tudom, hogy sok helyen írtam már, hogy az én érdekem, hogy lecsitítsam a lelkem aktívan karattyoló motorját, hogy az én érdekem, hogy betartsam a játékszabályokat.

De ki alkotja a játékszabályt? Az élet? Én? Ki? S vajon mennyit lehet módosítani a játékszabályban? Át lehet egy kicsit is írni?

Néha úgy érzem, hogy teljesen felületes vagyok, máskor meg ezer százalékkal élek meg dolgokat. Gond? Nem hiszem, csupán emberi érzés.

Túl sokat agyalok mostanában, túlságosan feszegetem a saját határaimat, és bizony ezek nem mindig sérülésmentes pillanatok.

Alapból hiszek magamban, abban, hogy képes vagyok dolgokat elérni, mint ahogy már el is értem olyan szinteket az életemben, amiről korábban nem is álmodtam volna.

Korábban úgy gondoltam, hogy ha én elhatározok valamit, akkor azt tűzön vízen át végigcsinálom. Volt, ami sikerült és valószínűleg volt, amit annyira nem is akartam.

Az akarat befolyásolja a fizikumot? Biztos vagyok benne. Biztos vagyok abban, hogy a szellem irányítja, vagy legalábbis próbálja irányítani a testünk bizonyos folyamatait. Láttam erre példákat és én magam is produkáltam már erre utaló pillanatokat.

Ha agyban dől el minden, akkor ha én nagyon akarok valamit, miért nem csettintésre működik? Hm...mert mindenért meg kell küzdeni, ugye? Mert mindennek van kifutási ideje, átgondolási, érési ideje.... s ezeket a folyamatokat nem lehet sürgetni.

Csak...hát...míg a szellem akar és a test nem reagál...akkor a szellem egy idő után elfárad....de ekkor kell megmakacsolni magunkat és igenis akárhogy fáj, nyom, szúr, lüktet, vagy csupán nehéz...ekkor kell még nagyon befolyással lennünk önmagunkra.

Nehéz? Pokolian... Megéri? Igen... mert csak így lehet továbbhaladni, csak így lehet elérni végül azt, amit akarunk...legyenek azok napok, órák, hetek, évek...akármilyen célok.

...Mert akarunk...minden sejtünk, porcikánk, minden eszménk, minden AKARATUNK ...minden akar!

Álom... jön, megvisel.

Csodaszámba mentem álmomban.

A doktornő közölte, hogy a tüdőmben nincs több daganatos sejt, sem áttét. Viszont a kezelés hatására a buta sejtek megváltoztak és a mellem irányába mentek, úgyhogy nem tüdő, hanem mellrákom van.

Izzadva ébredtem....nem is tudtam hirtelen, hogy valóság vagy tényleg álom.

Nem kell nekem csere, nem kell semmi sem. Mindről lemondok csak legyen már vége.

Azt hiszem, hogy talán most kezdem kapirgálni, hogy mivel állok szembe. Eltelt lassan egy év....

Vannak változások, sok sok pozitív és sajnos negatív is...bár abból kevesebb. De a harc még korántsem ért véget.

A lelkem motorja van, hogy döcögni látszik, de le sosem áll. A kemo szobában, kezelés alatt jön rám mostanában az üresség...a reménytelenség....Talán a hely, vagy, hogy soká tart...nem tudom. Persze ez nem sok idő, de mégis érzem és mégis megrémiszt.

Muszáj ezeket a dolgokat is kiírni magamból...hiszen az élet tényleg nem csak napfény és szivárvány.

Itthon nem igen fordul elő, hogy annyira magam alatt lennék...legalábbis nem érzem így.

Hosszú időt futottam...futottunk már közösen a család, barátok, ismerősök....és akárhogy is...minimum ennyi van még hátra.... ha homokba dugom a fejem akkor is. De nem teszem...miért is tenném.... az nem én vagyok.

Szembenézni valamivel csak úgy lehet, hogy ha tudom a részleteket. Nyilván vannak buta gondolataim..van, hogy becsukom a szemem és a saját temetésemet látom.... de ez ....együtt jár ezzel az állapottal.

Nem mondom, hogy más tehet erről, nem mondom, hogy nincs támaszom, mert oh jaj de mennyi van....de mégis önmagam harca ez és mégis önmagam megmentéséről szól.

Most...kemo után két nappal.... mondhatom, hogy valamivel jobban vagyok, de ki tudja mi lesz holnap?

Igazán azt is kezdem megtanulni, hogy ne érdekeljen a holnap....mert a most, a ma az az adomány..és nem lehet sem a múltba sem a jövőbe feledkezni.

Ragyog a nap a gesztenye fa körül és én csak nézem az évszak változásait...

Gyönyörű...minden gyönyörű...és mindennek finom kedves illata van. S én boldog vagyok, hogy felkeltem, hogy Ati velem van, hogy érzem, ahogy finom csókot lehel a homlokomra nap, mint nap.

Isten velem van, fogja a kezem..érzem, tudom. Ő tudja, hogy mi a terve ...és én maximum ellenkezhetek ezzel, de megváltoztatni nem tudom.

Vagy ...mégis minden rajtunk múlik? S Isten csupán segítő kezet nyújt? Terelget és jeleket ad? Vissza , visszatérnek a fénylő gömbjeim....segítséget kérek tőlük...aztán eltűnnek. Talán angyalok.... jönnek és biztosítanak arról, hogy dolgom van még.

Lecsukom a szemem és hallom, ahogy a galamb búg a tetőn, ahogy a kakas kukorékol a szomszédban és ahogy a tuja sorban a madarak csivitelnek.

Szuper érzés... olyan boldogság tölti el a szívemet, hogy ilyenkor nem zavar, hogy kék-zöld vagyok a tű nyomoktól, hogy hasmenésem van, vagy hogy egész napos hasgörcsöm.... nem...ilyenkor nem zavar semmi.

Ülök, hallgatom és teleszívom a tüdőmet ezzel a sok sok boldogsággal.

Közbelépés.

Hiszem, tudom, hogy ma ez történt velem. A Jó Isten csak lenyúlt és megsimogatott...éreztette, hogy most már elég, szó szerint húzzam ki a saját hátsómból a fejem és nézzek végre felfelé.

Megértettem. Jóban vagyunk. Nem kell több jel.

....mert hát voltak ezek a gyengébb napok, ezek a "nem eszem nincs étvágyam - 5 kiló" napok... és hát persze, hogy akkor remeg a láb és nincs energia. Aztán jöttek a mindent visszaszolgáltatok napok...és az sem volt kellemesebb....szó szerint egész nap görnyedve hányni.

Nyilván, mikor ezek vannak akkor nehéz..nehézkesebb, de nem célt veszített!

Elmúlt.

Aztán jött a mai nap és Isten....közbelépett. 

Könnyek között küldött el hozzám három embert, akivel igazán előtte nem volt kapcsolatom. A könnyek mögött igazi óriási emberi értékeket láttam.

Tudom, hogy ezek jelek...nem is aprók.

...és én tanulok belőle.... Isten ments, hogy ne vegyem észre ezeket...mint korábban.

Fájdalom nélküli seggberúgást kaptam és én ülök a kanapén apró mosollyal a szám szélén....

Botladozom...igen... a lélek útvesztőin...botladozom mostanában. Igen...több a könny...fárad a lélek... és a test. Mit tehetnék? Olvasok, hallgatok, meditálok, töltődöm. Ez jó...ez segít és védőhálót von körém. 

Ma szabadnapot hirdettem magamnak. Boti, Györgyiéknél van. Rendbe kell hozzam az én általam úgy látott lelkemet, mint egy foszlott rongyot. 

Varrnom kell rá erősítő széleket, hogy megint stabil legyen, mint pár hete. Miért alakult ez így megint? Nem tudom... talán megint volt egy útkereszteződés, ami egy hangyányit felkavarta az állóvizet. Nem , nem megingatott, csak követ dobott és más lett a víz felszíne.

Most csitul. Nincs miért büntessem magam, hogy fáradok...hiszen természetes. Természetesek ezek az érzések, természetesek a hullámok. 

Leszoktam arról, hogy a múltba nézzek, és próbálok leszokni arról is, hogy a jövőt tervezzem. Miért? Mert nincs értelme. Eddig úgy gondoltam, hogy célok kellenek...csak kicsit messzire dobtam a kötelet.... Célok valóban kellenek, de nem évekre előre vetített célok...csupán az előttem álló másodpercekre vonatkozó célok kellenek. 

Túlélni? Nem..nem jó kifejezés .... Azt hiszem, hogy nem túlélni, hanem túltenni magam dolgokon. Sikerült lezárnom a múltam olyan bőröndjeit, ami komoly visszaesést jelentettek idáig....

Valamelyik nap meditálás közben azt éreztem, hogy kiszakadok önmagamból és sikerrel látom máshogyan a világot. 

Nincs miért pörlekednem önmagammal, mert bízom magamban, erős akarattal rendelkezem. Néha elfejtem..igaz...de aztán jön egy szellő és visszarepít az eredeti útra. Nincs más cél...csupán a következő apró lépés...a következő apró lépcső amit ha lehet szusszanás nélkül tegyek meg. 

Az emberi lélek kiszámíthatatlan.... néha tök felesleges dolgon rágjuk magunkat, máskor meg hihetetlen buta szituációkban tudunk felnevetni.... Ilyenek vagyunk. Nem számít...nekem csak az számít, hogy újra görbül a szám felfelé, hogy ki tudom mondani, hogy ha félek, és ha az elgyengülés után fel tudok állni. Nekem csak ez számít. 

Van, aki azt mondja, hogy ne féljek.... Miért ne? Miért fosszam meg magam ettől az érzéstől? Át kell élni..meg kell tudni birkózni vele és azzal is, hogy nem gond, hogy vannak félelmek. Ezek jogos érzések. 

A félelem leküzdése újra és újra ...nos nekem ez nyitja meg végül azt a kaput amibe beérkeznem kell. 

Mindennap átélek csodákat...csak néha hajlamos vagyok ezt nem észrevenni. Néha hajlamos vagyok átugrani ezeken, hogy ja ez természetes.

Soha semmi nem természetes...soha nem történik meg kétszer ugyanaz és soha ...soha nem lehet újraírni az elmúlt másodperceket. 

Pont ezért teljesen felesleges magunkat szapulni az elmúlt dolgokért...és ezért felesleges a még meg nem történt dolgokon idegeskedni. Az élet mindig ad lehetőséget...csak tudni kell meglátni...felismerni és élni vele.

....mert olyan nincs..hogy semmi sem történik.....

Szó szerint úgy éreztem, hogy kifut a lábam alól a talaj tegnap a templomban. Elkezdődött a beavatási szertartás és bár hoztak vittek...mégis a meleg arcon ütött, mikor kinyitottam odúm ajtaját.

A nappali kezd kínosan szűk lenni, s holott mindennap jön egy telefon, egy sms, egy mail....egy gondolás...mégis magam vagyok a gondolataimmal.

Nézem bentről, ahogy a diófa levelét a nap erőszakosan fonnyasztja kint nem mozog semmi az ég kékebb, mint valaha.

A tüdőm kapkod kapacitása vergődik...de a ventilátor hoz némi enyhülést.

Semmi hajamon izzadság cseppek jelzik a nyári hőséget és tágra nyílt szemmel próbálom kémlelni, ahogy az emberek méltósággal jönnek mennek, bírják a megpróbáltatást.

A pénteki tortúra után...most nehezebb és lassabb is a regenerálódás...tán a lelkem is fullad, de az akaratom nem csillapszik és a célomat még mindig látom.

Ma két olyan megerősítő, szinte egyforma telefonom volt, két szívemhez nagyon közel álló személyektől, akik tudták, hogy MA kell engem hívni és tudták, hogy MIT kell mondani, és HOGYAN kell erősíteni.

Erősítés....igen...kell... mindenkinek ha gondja baja van, kell egy segítő, egy megerősítés...egy támogatás... és ezt én mindig megkapom.

Október 18-án volt az első kemoterápiám.... és ez az a dátum amely belém vésődött ...s amitől szabadulnék...még a gondolatától is..mégis valamiért fontos számomra...a változást hozta és a teljes RITAcserét.

Megtanultam amit kellett...bár néha az EGO még fel-felüti fejét...egyre több erőm van azt visszataszítani oda, ahová való....a semmibe.

Az erőm csökkenés csupán a kezelések utáni időszakra vonatkoznak...mert hát vannak tünetek...fáradságok, hányások, hasmenések és egyéb kellemetlenségek....de ez csupán pár nap...aztán megint erőre kapok. Igaz..utána megint jön egy újabb adag....de hát.... amit már írtam is...szerencsés vagyok..hogy kaphatom.

Azt hiszem, hogy a Jó Isten megint próbára tett engem pénteken....de azért közben pajkosan rám kacsintott, hogy érezzem a törődést...hogy tudjam, hogy szükség van még rám itt.

Nekem kell felszárítani azokat a könnyeket, amiket "én" okoztam.... Nekem kell erősítenem magamat, másokat, példát mutatni, mert ez az én feladatom.

Ritaként, Édesanyaként, feleségként, lányként, húgként, nagynéniként, sógornőként, barátként .... mind mind megmutatni, hogy ez a mellékvágány nem fog ki rajtam....

Rögös az utam..nem vitás.... most sok sok kacska és ferde letérítővel, de itt vagyok és VELEM számolni kell még hosszú hosszú ideig!

Még vágyódásaim vannak, még álmaim, még vannak olyan feladatok amik itt tartanak és amik erősítenek.

Igen...ember vagyok...halandó...nem tévedhetetlen....de roppant erős és roppant bátor aki képes a nulláról újrakezdeni.

.....és üzenem a szervezetemben lévő kételkedőknek, hogy nagyon elnézték....nagyon!

Tegnap megvolt a harmadik kezelés is...kissé kurtán indul, aztán még rosszabb, majd kicsit enyhítőbb lett.

Bekötötték a véna mosó folyadékot, majd alig csepegett valamicskét, majd szólt a nővér, hogy a doktornő szeretne beszélni velem.

Na, gondoltam, hogy ez sem lesz túl jó hír...de kótyagosan felmentem az emeletre hozzá.

"megjött a CT eredménye - kezdte.... Sajnos úgy néz ki, hogy az agyban is találtak valamit. Ez az előző CT-hez képest már kisebb lett.

Előző CT-hez képest? kérdezem én, hiszen akkor nem láttak semmit.

Valóban...sajnos most vették észre.... de kisebb, mint elsőre volt.

Rita bőg....naná....minden olyan értelmetlenné vált...olyan semmissé a küzdelem...hiszen ha még egy áttét van, akkor nem hogy javulnék, még romlik az állapot.

Sajnos nem biztos, hogy adhatjuk a teszt kezelést tovább - folytatja a doktornő...most beszélnek Amerikával (éjjel három volt ott) és meglátjuk, hogy ők mit mondanak.... ez kb 1-1,5 óra.

Remek...mondom még a programból is kiraknak...milyen esélyem lesz így???? Csupa kérdőjellel és kibőgött szemmel indultam vissza, hogy akkor most várakozunk.

Végül megjött az engedély, folytatódhat a kezelés... a következő 4 órát úgy ültem, aludtam, kínlódtam végig, hogy azon kattogtam, van-e így értelme? De hát persze, hogy van...innen szép nyerni....de tegnap nem ezt éreztem.

Kezelés vége...Rita megnyugodott...irány a doktornő.

Azt mondta, hogy közben ő gondolkodott és elképzelhető, hogy csupán egy értágulatról van szó....ami kisebb lett, ez lehet az időjárástól is..stb... Ő maga nem gondolná, hogy ez áttét. Mondtam, hogy én sem...mert nincsenek jelei, nem vagyok rosszul, nem fáj semmim. Kérte, hogy nyugodjak meg.... szerinte sem az...de majd nyilván meglátjuk a következő CT-nél. (6 hét)

Mondtam, hogy fizikailag jól vagyok..lelkileg jelenleg nem annyira....de ez érthető. Igazán úgy jöttem ki, hogy megöleltük egymást annak a reményében, hogy ez nem áttét...hanem tényleg valamit sikeresen félrenézett a CT doki.

Meglátjuk...de én bízom az én drága törpjeimben...akik megnézték a szervezetemet ...és jelezték volna, hogy ha ott van valami eltérés.

Bevallom, hogy azért felmerült egy pillanatra bennem, hogy van-e értelme a kísérleti kezelésnek, hogy ha ez mégis áttét?

Mára megnyugodtam, viszonylagosan jól aludtam...mert átléptem ezen a kérdéskörön....én tudom, hogy nem az és kész. Nem mondom, hogy nem foglalkozom vele, de nem görcsölök rá....hiszen mi értelme is lenne?

Így állunk most.... én készülök Boti szülinapjára.... mi mást is tehetnék? Az élet megy tovább...és én szerves része akarok lenni még nagyon nagyon sokáig!!! Az is leszek!

Felkelek reggel, lebotorkálok... az első pillanataim egyike, hogy Atit homlokon csókolom.... korán reggel már árajánlatokat irkál. 

Leülök, majd kibontom a vitaminos & gyógyszeres dobozomat és elindul a napi adag. Ilyen olyan vitamin, gomba, kurkuma ....sorolhatnám...aztán jönnek a gyógyszerek, amit szednem kell...vízhajtó, köhögés csillapító stb.

"Megreggelizek"...s közben azon jár az agyam, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Vannak ilyen-olyan szakaszok ebben az egész állapotban de én rendkívül szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy kaphatom a kezelést, hogy eljárhatok hetente a klinikára és "feltöltenek". 

Szerencse.......hm...van aki nem ilyen szerencsés...van, aki "későn" megy, akinek azt mondják, hogy sajnos nem tudunk segíteni.... Ilyen is van. 

De vajon érzi-e mindenki a saját helyzetében szerencsének magát?

Én miért nem éreztem régen?

Miért nem becsültem meg azt, ami akkor volt?

Másra, többre vágytam és nem láttam azt, ami ott állt akkor is kőkeményen előttem... mondhatni nem láttam a fától az erdőt.

Mert azok vagyunk... mindannyian.... szerencsések...csak nem látjuk..nem érzékeljük.... 

Mikor 96 kilós voltam, folyton azon sírtam, hogy jaj le kéne fogyni, de jaj nulla akaratom volt erre... és milyen szerencse, hogy nem ment...hiszen akkor miből adtam volna le, mikor elkezdődött ez az egész herce-hurca?

Ez is olyan pont, amit meg kell becsülni ...a túlsúly. Amúgy is kit érdekel? Míg az ember jól érzi magát a bőrében...ha valóban jól érzi, akkor kit érdekel, hogy hogy néz ki, hányas ruhát hord? 

De mondhatok még példákat..... mikor jelentkeztem a főiskolára...pusztán azért, hogy én megmutassam, hogy képes vagyok rá..... az is kit érdekelt végül? ...csak engem...hiszen nekem nyílt a világ...én lettem ezzel több... és milyen jól tettem, mert NEKEM volt fontos...de erre is csupán utólag ébredtem rá. 

Mondhatom, hogy mennyire szerencse és Isten áldása, hogy élnek a szüleim, szeretik egymást és itt vannak közel.... ez is szerencse.

Az utamat....végigköveti a szerencse....  Ha Istennek nem lennének céljai velem, nem kerülök be ebbe a kutató, teszt programba.... én így vélem... és ez is szerencse volt. 

Hiszem, hogy látni kell, tudni kell és értékelni legfőképp azt, ami itt áll közvetlenül előttünk... Mert állnak dolgok és karnyújtásnyira vannak tiszta és értékes pillanatok....csak LÁTNI kell. 

....és meglátni is szerencse .... kinyitni a szemünket, rácsodálkozni arra a világra ami MI előttünk áll..nem a férjünk, barátaink előtt...hanem előttünk...és ha ezt észleljük...akkor kétségtelenül meglátjuk, hogy mennyire, mennyire SZERENCSÉSEK vagyunk.