Álom... jön, megvisel.

Csodaszámba mentem álmomban.

A doktornő közölte, hogy a tüdőmben nincs több daganatos sejt, sem áttét. Viszont a kezelés hatására a buta sejtek megváltoztak és a mellem irányába mentek, úgyhogy nem tüdő, hanem mellrákom van.

Izzadva ébredtem....nem is tudtam hirtelen, hogy valóság vagy tényleg álom.

Nem kell nekem csere, nem kell semmi sem. Mindről lemondok csak legyen már vége.

Azt hiszem, hogy talán most kezdem kapirgálni, hogy mivel állok szembe. Eltelt lassan egy év....

Vannak változások, sok sok pozitív és sajnos negatív is...bár abból kevesebb. De a harc még korántsem ért véget.

A lelkem motorja van, hogy döcögni látszik, de le sosem áll. A kemo szobában, kezelés alatt jön rám mostanában az üresség...a reménytelenség....Talán a hely, vagy, hogy soká tart...nem tudom. Persze ez nem sok idő, de mégis érzem és mégis megrémiszt.

Muszáj ezeket a dolgokat is kiírni magamból...hiszen az élet tényleg nem csak napfény és szivárvány.

Itthon nem igen fordul elő, hogy annyira magam alatt lennék...legalábbis nem érzem így.

Hosszú időt futottam...futottunk már közösen a család, barátok, ismerősök....és akárhogy is...minimum ennyi van még hátra.... ha homokba dugom a fejem akkor is. De nem teszem...miért is tenném.... az nem én vagyok.

Szembenézni valamivel csak úgy lehet, hogy ha tudom a részleteket. Nyilván vannak buta gondolataim..van, hogy becsukom a szemem és a saját temetésemet látom.... de ez ....együtt jár ezzel az állapottal.

Nem mondom, hogy más tehet erről, nem mondom, hogy nincs támaszom, mert oh jaj de mennyi van....de mégis önmagam harca ez és mégis önmagam megmentéséről szól.

Most...kemo után két nappal.... mondhatom, hogy valamivel jobban vagyok, de ki tudja mi lesz holnap?

Igazán azt is kezdem megtanulni, hogy ne érdekeljen a holnap....mert a most, a ma az az adomány..és nem lehet sem a múltba sem a jövőbe feledkezni.

Ragyog a nap a gesztenye fa körül és én csak nézem az évszak változásait...

Gyönyörű...minden gyönyörű...és mindennek finom kedves illata van. S én boldog vagyok, hogy felkeltem, hogy Ati velem van, hogy érzem, ahogy finom csókot lehel a homlokomra nap, mint nap.

Isten velem van, fogja a kezem..érzem, tudom. Ő tudja, hogy mi a terve ...és én maximum ellenkezhetek ezzel, de megváltoztatni nem tudom.

Vagy ...mégis minden rajtunk múlik? S Isten csupán segítő kezet nyújt? Terelget és jeleket ad? Vissza , visszatérnek a fénylő gömbjeim....segítséget kérek tőlük...aztán eltűnnek. Talán angyalok.... jönnek és biztosítanak arról, hogy dolgom van még.

Lecsukom a szemem és hallom, ahogy a galamb búg a tetőn, ahogy a kakas kukorékol a szomszédban és ahogy a tuja sorban a madarak csivitelnek.

Szuper érzés... olyan boldogság tölti el a szívemet, hogy ilyenkor nem zavar, hogy kék-zöld vagyok a tű nyomoktól, hogy hasmenésem van, vagy hogy egész napos hasgörcsöm.... nem...ilyenkor nem zavar semmi.

Ülök, hallgatom és teleszívom a tüdőmet ezzel a sok sok boldogsággal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.