.... Persze, hogy voltak képlékeny gondolataim arról, hogy "kívülállóként" ki hogy reagálja le ezt az állapotot.

Vajon mit érez az az édesanya, aki a világra hozott engem, vajon mit érez apám, aki a hajamat fonta mikor kicsi lány voltam, vajon mit érez a bátyám, aki oly sokszor tesó módjára "nevelt"... és vajon mit érez Ati és Boti, akik életem értelmei?

Azt tudom, hogy elhullanak néha könnycseppek, ha nem látom akkor is...azt is tudom, hogy félve ölel át anyukám, szinte naponta...érzem, ahogy remeg..csontos kis teste ... ahogy ver a szíve értem.... ahogy aggódva, sokszor könnyes szemmel óv engem a nagyvilágtól.

S apu.... apukám, aki rengeteg munka mellett mindig szakított időt rám... mindig küldött sms-t ha külföldön járt...mindig aggódott és mindig próbálta erősnek láttatni magát....

A testvérem....... ő kemény ember.... de vajon mi lüktet az ő agyában, szívében, lelkében? S a sógornőm...mindig küld sms-t, mindig velem van, öleleget, és aggódó , de biztató tekintete sokszor lelkemig hatol.

A gyerekeknél tudom mi a helyzet... Katuska jön, simogatja a fejemet... Pisti megijedt a parókámtól ...és Verus csak szimplán átölel, ezzel sok sok energiát adva nekem.

Azzal is tisztában vagyok, hogy apósom annyira reálisan látja a helyzetemet, mint én. Tudja, hogy éppen hol, merre tartok és tudja, hogy mikor mennyi lelkierőm van dolgokhoz.... Aggódik...mindig látom a szemében....és ahogy átölel... mindig érzem, hogy próbál erősíteni....

Zavartan nézett rám a sógorom, mikor először találkoztunk a diagnózis után....és emlékszem, hogy kissé félve mesélte el nekem, hogy bizony neki ez a legnagyobb félelme. De a félelmekkel nem lehet együtt élni! A sógornőm is mindig jelez valahogy....érzem, hogy mellettem áll, támogat.... erőt ad.

S Ati...az én drága férjem... vajon hány alkalommal fojtotta el a sírását? Vajon hányszor gondolt arra, hogy most mi lesz? A kormány mögül, hányszor hívott fel aggódva? Miket gondol, miket érez? Nem beszél erről... nem szokott..de abból, ahogy átölel, ahogy rám néz, mindent tudok.

Tudom, hogy erősnek vél..tudom, hogy tisztában van azzal, hogy mindent megteszek és pont ezért, talán nem esik kétségbe annyira.

Erő és alázat....ez a kettő dolog az, ami napi megmérettetésre hív...Erő..mert szükségeltetik...a mindennapi továbblépéshez és alázat, hogy ne vegyek mindent magától érendőnek és pláne ne vegyek könnyelműen dolgokat.

Az, hogy mit érez a család, a barát, a gyerek, a szomszéd, a kolléga.... azt én nem érezhetem... mert nem az aggódást látom rajtuk, hanem a "pom pom lányt" mindenkinek a kezében ott van a harjá Rita tábla...és mindenki velem együtt teszi meg a következő lépést. ... mégis egyedül teszem meg...és mégis ők is egyedül vannak ezekkel az érzésekkel.

Bettivel beszélgetve jöttem rá, arra, hogy nem tudhatom, hogy mit érez az, aki nincs ebben benne. Az aggódás, a tehetetlenség, az, hogy mindenki jót akar és mindenki elém teszi a gyógyulás receptjét... és én válogatok ...azt nyilván nem könnyű elfogadni. 

Hiszen az én életem...és én érzem, hogy mi a jó..melyik rögös út a jó.... és nem..nem lehet rosszul dönteni! 

Nem könnyű elfogadni azt sem, hogy van, amire nem-et mondok....hiszen nem érzem mögötte azt a plusz töltést amiért el kéne fogadnom, azt a bizonyos segítséget...legyen ez termék, vagy gyógyítási mód. 

Nyilván nem egyszerű ez egyik félnek sem...sem a féltőnek, sem a lépcsőt megmászónak....de az, hogy mellettem, álltok, hogy fogjátok a kezemet, hogy átöleltek, hogy ha kell éjjel nappal velem vagytok az egy lépcsőt megmászónak órási dolog...és óriási háttér!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.