Miért akkor kezdünk kétségbe esni, mikor már valaki bajban van? 

Miért akkor kezdünk el, azon gondolkodni, hogy milyen minőségű a kapcsolat, ami közöttünk van, mikor már problémák vannak?

Miért gondoljuk úgy, hogy ráér holnap megvitatni a gondunkat, bajunkat? 

Miért engedjük sokszor, hogy keserű szívvel térjünk nyugovóra és megválaszolatlan kérdések cikázzanak a fejünkben...amik végül nem engednek aludni?

Miért gondolunk egy-egy cselekedetünkről, hogy gyengítenek, miközben erőssé és bátorrá tehetnek valójában? 

Miért olyan átkozottul nehéz bocsánatot kérni?

...miért olyan átkozottul nehéz segítséget kérni?

Pedig tisztában vagyunk egy egy lépésünk súlyával...azzal, hogy amit kimondunk, az már ott marad..az a szívekben hagy nyomot... 

Mert szívből, tiszta szívből szeretünk és nem agyból, észből...mert szívből érzünk és nem erőből....

...ha fordítva lenne ... 

Nem repülnénk, ha szerelmesek vagyunk... mert túl racionálisan vágnánk bele a kapcsolatba...és belefűznénk már előre a gondokat,. bajokat...

Nem dobbanna úgy az édesanya szíve, mikor megtudja, hogy új élet növekszik a szíve alatt...mert leblokkolná magát a csekkeken, a drága babakocsin, pelenkán....

Nem örülne a diák, hogy ha jó jegyet visz haza.... mert mi lesz, ha másnap kudarcot vall?

Belegeneráljuk magunkat egy olyan nem létező világba, amit sokkal jobbá, és szebbé  tehetnénk...ha elhinnénk, hogy képesek vagyunk arra, hogy irányítsuk a saját életünket, és ha képesek lennénk a MOSTnak örülni és abban boldogok lenni, abban szeretni tiszta szívből! 

Valóban nem változik meg minden egy csapás hatására.... de ez csak rajtunk múlik...

Mert hiszem, hogy az út járható és bár lehetnek buktatók...csupán rajtunk áll, hogy mennyire vagyunk felvértezve a világ esetlegesen negatív dolgaira...

Magunkban kell rendet tenni...magunknak kell tudni, hogy mi lakozik ott belül... mire vagyunk képesek...mert ezt egy külső ember nem fogja tudni.

Sem joga, sem tisztessége megmondani, hogy mire vagyunk képesek... utat mutathat...de végső döntés a miénk... 

Megtesszük..nem tesszük meg ... akarjuk , nem akarjuk,.... felkészültünk rá, vagy még tétovázunk.... 

Hiába hangzik el a rajtpisztoly durranása, ha nem érezzük magunkban azt az erőt...amitől végül megtesszük a következő lépést....

"Nem játszom jól ezen a hangszeren, de ez kizárólag az én hibám..nem vesződtem eleget a gyakorlással"

Jane Austin.... Büszkeség és Balítélet

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.