Az éjszaka folyamán arra ébredtem, hogy nagyon görcsöl a jobb vádlim. Mostanra tudom, hogy a köhögési gyógyszer ritka mellékhatása volt. 

De felébredtem. Ültem az ágyon és néztem a tetőablakon át a csillagokat, közben a fiúkat kémleltem. Édesen aludtak. Boti középen hozzá "kiflizve" Atihoz. Néha meg-megmozdult de akkor is csupán egy simogatást ejtett apja arcán. Akaratlanul eszembe jutott, hogy milyen kedves és jó gyerek. 

Emlékszem, mikor megtudtam, hogy ő jön. Felhőtlenül boldog voltam és körbe hívtam mindenkit akit lehetett. Györgyi (sógornőm) el is sírta magát, sosem felejtem el.

Aztán a terhesség már hullámvölgyekkel teli volt.

Arra is pontosan emlékszem, mikor megtudtuk, hogy fiú úszkál a pocakban, már vettünk is neki ruhákat. Mi nem tartottuk be a babonát, miszerint három hónapig semmit ne mondjuk senkinek és ne vásároljunk gyerekruhákat.

Annyira boldogok voltunk, hogy tényleg egy cseppet sem törődtünk ezzel.  

Boti egészségesen, szépen, gyönyörűen jött erre a világra, 23 óra "kínlódás" után. 

Aztán jöttek a nőgyógyászati dolgok, végül én elmentem aludni. Boti este 19:22 kor született, én már reggel ötkor talpon voltam. Kimentem... jó, kivánszorogtam fürdeni, hogy az első találkozáskor tiszta és jó illatú anya vegye kézbe. 

Majd fél hatkor bementem a csecsemő szobába. Teszteltem magam, hogy nem olvasom a neveket, csak próbálom arcról felismerni a csemetémet. - itt megint bejön, hogy önmagamnak állandóan elvárásokat kreáltam- 

Nem volt ott Boti. Aztán végigpásztáztam újra, de már tudatosan a neveket is néztem...és nem volt ott! 

A nővérek mosolyogva közölték, hogy menjek vissza aludni, Boti még olyan friss, hogy inkubátorban van :-) 

Mikor elhagytuk a kórházat, nekem kezdődtek a lesújtó napok. 

Nem találtam a helyem, mindent feladatként éltem meg, boldogtalan voltam és a napi 24 órából 23 órát végigbőgtem. Hermina (védőnő) gyorshívóra volt állítva, és napi szinten jött hozzám. Többet tett, mint a feladata. A lelkemet is ápolta.

A hormonok játéka volt ez , amit az agyra vetítődött ki. Ettől nehéz volt a mindennapokat átélnem.  

Ahogy jött a szülés utáni depresszió úgy el is múlt talán egy-másfél hét alatt.

Ez csupán azért osztottam meg veletek, mert az emberekben van egy buta, társadalmi elvárás. Elvárás, hogy ne legyél deviáns. 

Ezzel,  szerintem komoly blokkokat okoznak a lélek területén. Hiszen a deviancia a normától való eltérés.

Jó, de mi a norma? 

Az, hogy egy anyuka aki vérzik, fáj neki, néhol nem találja a helyét, esetleg szoptatni sem tud, viselkedjen a külvilág miatt úgy, ahogy azt elvárják? Miért? 

Vagy valaki, aki eddig hibásan élt, most teljesen megfordulva, olyan dolgokat is kipróbál amiben eddig nem hitt. S, csak mert nem ezt várják el tőle...ő fojtsa el magában, ezzel újabb és újabb falakat építve az igaz énjéhez? Miért?

Sorolhatnám...de nem csak az én példámból. Most megtanultam felvállalni önmagam. Könnyebb így élni. Boldogabb! 

Miért? Ez vagyok én! Ha fáj, ha bánt, ha nem érzem jól magam, éppen úgy kimondom, leírom, mint azt, hogy ha boldog vagyok!  Mert hozzám tartozik. S Ti így fogadtok el, de ami a legfontosabb, hogy én is így fogadom el magam. Már elfogadom magam..szeretem magam. 

Elhiszek olyan dolgokat, amit eddig nem. Befogadok tényeket, dicséreteket, amiket eddig nem, hiszen ezek építenek engem. Azt a blokk falat, amit magam köré húztam, amiért elhittem, hogy hitvány vagyok a sok jóval lerombolom. 

Légy Boldog...olvastam mindenhol...oké...de hogy??? - kérdezi a régi énem

Ott van a válasz...ott előttem..és előttetek is.... 

HÁT, HOGY ÉLSZ!   hogy minden pillanatot megélsz..és nem dőlsz be annak, hogy társadalmi elvárás.... 

CSAK TE VAGY!!!! CSAK!!! Senkinek nem kell megfelelni! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.