Régen minden éjjel álmodtam. Volt, hogy volt értelme, de akadt olyan is, hogy katyvasz volt az egész. 

Szerelmes is gyakran voltam álmomban, futottam is, erős voltam, akadt, hogy nád voltam, aki meghajlik a természet akarata előtt.

A leggyakrabban kellemes álmom volt, de egyszer egy rémes rémálomra ébredtem. 

-  Boti úszkált a pocakban és az első ultrahangra mentünk. Szívhangot is mértek...emlékszem a szívhangra... dob dob dob dob... - 

Aztán éjjel eljött a rémálom.

Ufók támadták meg a földet és én álmomban is pocakos voltam.

Bujkáltam az idegenek elől, de megtaláltak és hasba lőttek... hallottam, ahogy a szívverés véget ért.

Üvöltve, izzadtan, sírógörccsel ébredtem fel...Atinak egy bő félórája azzal telt, hogy engem nyugtasson... ez éjjel volt. 

Rettegve aludtam vissza...közben a jobb kezem a pocakon volt... védve Botit. 

Rémálmom azóta nem volt. 

Mielőtt kitudódott a "csomagom"... három napig folyamatosan álmodtam. Reggel , minden alkalommal megnéztem az álmos könyvet és mindig ugyanaz jött ki.

Halál, betegség, hosszú betegség, veszély... s mind az álmodóra vonatkozott.

Mikor bekerültem a kórházba Vera mondta, hogy a halál kifejezést nem a klasszikus értelembe kell venni. Az elmúlás, elengedés a régi életemre vonatkozik, most már jól tudom. 

Az álmok megmutatták nekem,  hogy mi vár rám. Hiszek ebben szentül! 

Azóta eltűntek az álmok.

Egy éjszakám nem volt olyan, ami úgy telt, hogy emlékeztem volna arra, hogy álmodtam volna, hogy zajlott volna valami éjjel a kobakban. 

Hiányzik. 

Jó volt úgy ébredni, hogy szinte valóságosat álmodtam, kézzel fogható élményekkel. 

Volt, hogy egész napra elkísértek az álmok...és volt, hogy ebből merítettem erőt rosszabb pillanatokban. 

Az álmaim mára megváltoztak... klasszikus értelemben ébren álmodom.

S ebben az ébrenléti állapotban is vannak hullámvölgyek. Vannak rossz pillanatok de gyakoribbak a jók. 

Tegnap este mindkettőből jutott. 

Volt egy nagyon jó estém, és utána egy pokoli rossz.

Jövőhéten újra kemo...és ilyenkor bennem néha előjönnek a félelem manók. 

Tegnap késő este akaratlanul fogalmazódott meg bennem, hogy mi lesz, hogy ha ez az utolsó karácsonyom?

Nem mondom, hogy egyszerű volt legyűrni ezt a kétséget és átalakítani pozitívvá..... kemény, másfél órás munka volt. Könnyekkel, remegéssel, fájdalommal. 

Mert mikor örülök és boldog vagyok fizikailag, lelkileg, mentálisan minden rendben.

Szinte érzem, hogy minimétereket húzódik össze, de mikor - és ez, tényleg egyre ritkább- néha kiborulok, először is meg kell engedjem magamnak, másodjára megoldani pillanatok alatt. Akkor érzem a fájdalmat a csontomban..nem nagyon..csak amolyan "bejelentkezés" szinten. S mikor ez eljön...akkor szoktam, megerőszakolni magam és visszatérni a jelenbe! 

S a jelenem MOST van... így kell éljek! MOST! 

De az álmaimnak oka van. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.