Gyerekkoromban színésznő szerettem volna lenni. 

Szerepeket játszani, más bőrébe bújni, szeretni, csalódni, bosszút állni, meghalni, újra éledni a színpadon. 

Színpad... az egész élet, tényleg az. Főleg annak, aki valóban szerepet játszik egy életen át. 

Én nem játszom...éppen ezért fáj annyira. Tudatosan óvtam magam a rossz érzésektől, a csalódásoktól, és az örömöktől is. 

Volt bennem már korábban is tudatosság, csupán rossz irányba vitt. 

De, most, hogy nem játszom szerepet, nagyon fáj.... fáj megélni ezeket a dolgokat.

A félelem, néha a csalódás, kicsi teret kapnak, de hódítani szeretnének. Mert hát teret KELL nekik engedni, mert átélni muszáj...de hol szolgálja ez a javamat? Tanulok belőle, igen, de mindig könnyekkel.

Unok sírni...és nem is akarok!

A hangom elment, most csak suttogni tudok... és a sírás mindig bántja a torkomat is.

Akkor , hogy ha tudatosan nem akarok sírni, megint elfojtom az érzéseimet, kvázi falakat húzok megint?

Minden kezdődik elölről?

Mindig az kattog a fejemben, amit Boti mondott "Ne félj, mert az táplálja őket"

Mai meditációm során el is képzeltem, ahogy egyre jobban mosolyogtam, egyre kisebbnek láttam az állapotot.

Igaza van a gyereknek... itt elsősorban a félelem táplálja őket...nem a cukor, glutén, tej... jót az sem tesz, ezért nem is eszem ilyeneket.  

Ezért jó az írás.... mert ilyenkor kiírom a kételyeket magamból és ezzel együtt a minimális félelmeimet is. 

Mert vannak... hétfő van... csütörtökön kemo...hát persze, hogy vannak félelmek. 

Mindenki szerint jól haladok...de garanciát nem ad senki.... 

Ati azt mondja, hogy önmagamnak kell adni garanciát. 

Így van .Most adom a garanciát...az írás a garanciám és a megerősítőm is. 

Soha nem vártam, nem vágytam ennyire a karácsonyra, mint most. 

Már nem azért, ami pár napja kattog bennem, hogy "mi lesz, ha ez az utolsó?"  mert nem az utolsó lesz. 

Ez a karácsony más lesz mint a többi, mert én más vagyok. 

Vasárnap templomban voltam, és Gábor atya a közös terhek cipeléséről szólt. A közös teherviselés, jelent gondot, bajt, szomorúságot, akár félelmet ..igen, halál félelmet is. 

Ezt, most hogy osszam meg a barátokkal? 

Megértik?

Nyilván..azért is ajánlkoztak ... megértik... de nem átélik.

Mert ezt én élem át... én érzek, én félek, én AKAROK én FOGOM TÚLÉLNI én AKAROM LEGYŐZNI, én GYŐZÖM LE!  

Mondom...az írás most azt a célt szolgálja, hogy megnyugodjak

Ma voltam prana nadizni. Viki korábban figyelmeztetett, hogy kapukat döngetünk... s a kapuk most lélekcibálóak. 

Észrevettem. 

Tényleg azok. Ahogy egyre jobban mélyedünk a nadi világába, annál több szakadás lesz a lelkemen, de annál több megoldás is születik rá. 

Úgy látom, hogy a sejtek dolgoznak, a szívem dolgozik, lelkem is munkálkodik...de az EGOm is... 

Az EGOnak meg kell tanulnia, hogy nem az van, amit ő akar. Most ennek a kellős közepében vagyok. 

Szóval színészet.... igen...ez is egyfajta színpad...és igen.... van lelkes közönség, és van egy forgatókönyv, amit nem volt alkalmam elolvasni... de a rendező én vagyok! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.