Fáradt.

Az arcán egyre több a ránc, de még nem az a tipikus 40 éves ráncos pasi ősz hajjal. 

Kiszáll az autóból, behordja a munkájához szükséges kellékeket.

Köhög.

Mindig köhög.

Az a fránya cigaretta. 

Köhög, ha felkel, éjjel is néha, ha rágyújt... mégis rágyújt. Nem tanult "belőlem" ..hárítja...hogy én nem dohányoztam...akkor "TESSÉK" ... 

Kávé illat terjed a levegőben, ő lassan kortyol. Engem már nem vonz(hat) ez a szeánsz. Rám néz, mosolyog a szeme. 

"Szépike" mondja halkan. Milyen volt a napod? 

Takarítottam, kicsit írtam - válaszoltam, s közben fogom a kezét. 

Neked? - kérdezem félve 

De nem válaszol, mert csörren a telefon és már intézkedik is. Egyeztet, kérdez, kérdésekre felel. 

Aztán beírja a naptárba és már el is felejti a napját illető kérdésemet. 

Én meg, nem erőltetem... 

Felnyitja a laptopot, és elkezdni a megrendeléseket írni.

Árajánlatok, megrendelések, vevők gondozás, e-mail megválaszolása.

Dolgozik. 

Emlékszem, mikor megismerkedtünk. Ő még pincér volt. Nagyon jó társaságban dolgozott, szerette azt a helyet, és őt is szerették. Ott ismertem meg a kolléganőjét, aki mára a barátnőm lett.

Viszonylag hamar költöztünk össze, kimondva, hogy mire várjunk, majd kiderül, hogy tudunk-e együtt élni avagy sem.

Azok voltak a legfelhőtlenebb időszakaink. Csodálatos volt. Függetlenek voltunk, szabadok, és adósságmentesek :-)

Sokszor elkísért engem Gödöllőre, ha vizsgáztam, még az államvizsgánál is ott volt velem. Drukkolt, szorított, biztatott. Vizsga után elmentünk a kedvenc hamburgeresünkhöz és jól bekajáltunk. 

Ő igazából, mindig ott volt velem, de én ezt sokszor nem vettem észre.

A mi kapcsolatunk sok hullámot élt meg, sokszor volt mélyponton, de valahogy mindig rendbe tudtuk hozni.

Össze kellett csiszolódnunk, ez jó pár évet kívánt. Nem volt mindig minden egyértelmű. 

Most látom a fáradságot,  de még a mosoly barázdái többségben vannak az arcán.

Apa és férj. A jó apa és jó férj fogalmát én nem mérlegelem...már nem.

A régi énem szúrt, mart, firtatott, hasogatta a fát a másik hátán, határokat feszegetett.

Csoda, hogy maradt....

......

Mikor elmondtam neki, hogy Boti érkezik, fel sem fogta.

Aludt egy rendezvény után és én "leforráztam" a hírrel.

Nem úgy reagált, ahogy vártam, de csupán azért, mert még alvó állapotban volt.

Lázasan telefonált mindenkinek mikor kiderült, hogy fiúnk lesz. Boldog volt. S én nagyon büszke voltam magunkra. A 23 órás szülésnél végig velem volt, s a végén csupán azért sírta el magát, hogy végre én nem "szenvedek" tovább.

Az első mondata az volt, hogy "megértem, hogy ha ezt nem akarod végigcsinálni még egyszer" :-)

 -Hogyne akarnám..már akkor is ezt gondoltam- 

Most, ahogy elnézem a családunkat, mindenki megtalálja a helyét ebben a kis közösségben.

Botinak csodálatos képességei vannak arra, hogy összetartsa a családot. Jobbról engem, balról az apját húzta össze régen, hogy ha vita volt. Ő mindig egységesített minket.

A szerepek nálunk, talán nem hagyományosak, de mindig annak a híve voltam, hogy a házasTÁRS szó többet takar, mint holmi tradíció.

Kissé furcsa szemmel nézte a változásaimat, mára talán hozzászokott és lát benne értelmet. Látja, hogy én fejlődök, megnyugszom, harcolok. S míg én keresem az utam, addig ő : 

Hang nélkül hallgatta, mikor elmondta a doktornő a diagnózist,

Hang nélkül, bár eleinte könnyes szemmel vette elő a gépet, mikor kértem, hogy vágjuk le a hajam.

Hang nélkül vette tudomásul, hogy a felsége lelassult.

Hang nélkül, de öleléssel vigasztal, hogy ha elindulnak a könnyeim.

Hang nélkül, de lelkesen és erősen fogja a kezem, hogy ha szédülök, gyenge vagyok.

Hang nélkül veszi tudomásul, hogy a köhögésemnek egyéb hozadékai is vannak. 

Egyszer láttam megtörni a három hónap alatt. Megfeszült az izma, a szeme szomorúvá vált és nem volt már honnan erőt merítenie.

Kerestem egy vállat neki, ahol "kisírhatja" magát. Mert kell...neki is kellett. 

A második kemonál, már lazábban vette a dolgokat, s bár az odaadása nem csökkent, mégis távolibbnak éreztem. Később jöttem rá arra, amit Ti is mondtok, írtok nekem néha, hogy belőlem merít energiát. 

Mindig én voltam erősebb kettőnk közül. Azt hittem, hogy a gyeplőt nem lehet, nem szabad átadni másnak, mert akkor az már nem lesz olyan.... olyan tökéletes.

Ismét tévedtem, de ezt beismerni magamnak, könnyebb volt, mint gondoltam. 

A tévedéseimből tanulok, jelenleg ez a folyamat köt le.

A régi énem már nem kopogtat, már nem zaklat. Most olyan vagyok, mint egy újszülött, akinek csak a tévedések, mint megoldandó "emlékek" maradtak, a többi szűz terület.

Ezt a területet kell most kéz a kézben együtt bejárnunk, felfedeznünk.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.