Beléptem az épületbe, mely arra hivatott szolgálni, hogy bebizonyítsa, hogy alkalmatlan vagyok - jelenleg- a munkavégzésre.

Áthaladtam a kapun, mosolygós biztonsági őrök segítettek az eligazodásban.

Nem furcsállták, nem fitogtatták a kérdést, hogy hol találom a rokkantsági ügyintézéshez a kormányablakot? 

Amit itthon az internetről töltöttem le nyomtatványhalmazok naná, hogy érvényüket vesztették, már fél éve. 

Úgyhogy a kedves hölgy a pult mögött, adott megközelítőleg 15 ív papírt, hogy akkor csücsüljek le és ismerkedjek a papírokkal, próbáljam kitölteni.

Kérdések bombáztak, hogy mikor, mennyit, hol, dolgoztam, mennyiért, volt-e biztosítás, voltam-e már rokkant, meddig akarok az lenni? S ilyenek. 

Nyilván nem sikerült hiba nélkül kitöltenem, de hát mentségemre váljék, ebben nincs rutinom.

"822" -es!!!!!  - hívtak máris az ablakhoz. 

A hölgy, nagyon segítőkészen mosolygott, és tolta elém az újabb és újabb hiánypótló papírokat.

Mondta, hogy ne aggódjak, ez így szokott lenni. 

Majd feltette a kérdést, hogy mikortól szeretném az ellátást kérni? - "nem akarom" suttogtam magamban, mert hát nincs semmi bajom, különben is, tudok egy halom dolgot csinálni, dolgozni, utazni, bevásárolni, mosni, főzni...minek engem leszázalékolni? 36 vagyok!!!!

Nem tudom- mondtam neki.

Ráírta a papírra, hogy "nem tudom" ...s majd a bizottság eldönti, hogy mi lesz.

Bizottság. Mert hogy bizottság elé kell mennem, "bizonyítani", hogy alkalmatlan vagyok és hogy kikerültem a dolgozó "méhek" társaságából.

Én...nem akartam .... én dolgozni szeretnék. Letenni az asztalra valamit. Elérni valamit, tenni valamit, nyomot hagyni. Én ..nem akarok itthon ülni és lógatni a lábam. 

Közben, persze tudom, hogy ez is csak miattam van. Az én érdekem... a legyengült immunrendszert, most támogatni kell. S azzal tudom a legjobban, hogy ha itthon vagyok és nem megyek emberek közé, nem kapok el semmilyen fertőzést.

Tudom én...tudom...

Csak... 36 vagyok...és a társadalom szélére kerülök, úgy érzem. 

Már nem vagyok aktív dolgozó, már nem számíthatnak rám, már nem kapok fizetést a MUNKÁMÉRT...már nem reklamálhatok, mondván, aki nem dolgozik ne is egyék....

Vágyom vissza...vissza a munkába, az életbe, a pörgésbe, a tennivalóba.

Arra vágyom hogy reggel korán keljek, hogy sminkeljek, hogy hajat egyenesítsek, hogy ruhákat nézzek az adott naphoz.....

Hogy határidőket tartsak, vagy ne tartsak be, hogy pecsételjek, hogy írjak, hogy fogalmazzak, hogy ügyet intézzek. 

Vágyom...vágyom rá....

De eljön az ideje...mindennek...és a türelem is egy jó tanítás..egy fejlődés... és most csak kicsikben gondolkodhatok, kicsiket léphetek előre...csak azért....hogy meg ne szédüljek. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.