A mai délután ismét feszegettünk ezt azt az élet dolgairól...

Szó került a gyereknevelés kontra pofonok témáról.

Szögezzük le, hogy nem hiszek a verésben.

Nem hiszem azt, hogy mert előbb születtünk mint gyerekeink, jogunk van fizikailag vagy lelkileg fájdalmat okozni nekik.

Nem hiszem, hogy mert valaki férfi, joga van megütni egy nőt, gyereket.... avagy fordítva...mert erre is van példa... 

Nem hiszek ebben....  S ez, nem az új énemnek köszönhető, ebben régen is pontosan annyira nem hittem, mint most.

A mostani Rita szemlélete, talán annyiban módosul, hogy nem, hogy abban nem hisz, hogy gyereket nem ütünk meg, hanem abban is, hogy semmit nem old meg az, hogy ha valaki odacsap.

Félelmet és bizonytalanságot kelt a másikban, rettegést és erős bizalomvesztést.

 Egy nő és férfi közötti erőszak sem megbocsájtható egy szülő és gyermeke közötti e fajta megoldás sem.

Botinak vannak gondjai mostanában, és ezeket nyilván ránk vetíti ki. A problémákat, az elfojtásokat, a dühöt, a tehetetlenséget és minden pici fájdalmat, ami a kis lelkében viharként tombol. 

S ha én megütöm, mert olyanokat mond.... akkor nem kerítek hurrikánt a vihar helyett? Akkor nem veszít bizalmat bennem, akit ténylegesen mondom, hogy imád?

Akkor, akiért aggódik naponta és ő egyszer egyszer pofont ad neki, mert nem helyesen viselkedik, egy idő után nem akar aggódni...egy idő után már falakat fog felhúzni maga köré...hiszen nem elég a tudattal megbarátkozni, hogy anya "állapotos"...de még csak hozzá sem bújhat olykor hiszen ha rosszat tesz félelmében vagy dühében...anya nem ölel, nem beszéli meg vele, nem tisztázza..nem hagy időt neki, míg belátja,  hanem pofoz...

Úristen..micsoda teória....!!!!

Miért rántsam ki én a szőnyeget, egy olyan gyerek alól, aki hitem szerint már így is ingatag talajon áll néha?

Akinek a lelke, olyan megoldások után kutat, ahol bizonytalanságot talál...ahol egészségingoványra léphet az egyik támasztópillére ...ANYA?

Az állapottól függetlenül nem hiszek a verésben... nem hiszem, hogy viccből fejbe lehet kólintani egy gyereket...mert az jó poén...nem hiszem, hogy meg lehet alázni egy gyereket, mert fitogtatjuk a felnőtt énünket... mint ahogy azt sem hiszem, hogy "ugráltatni" lehet egy gyereket, mert pusztán lusták vagyunk erre arra.

Én kettő dologban hiszek, egy az őszinte kapcsolat, ami áll abból, hogy leülök vele és megbeszélem...és kiböjtölöm az időt, míg lecsillapodik a düh, az akaratosság, és míg megérti, hogy hogyan is áll össze egy olyan világ, ahol ő úgy érzi megbántották... de az, hogy leülök vele és megbeszélem...az nem csupán akkor van, mikor "békét" akarok kötni, hanem akkor is, mikor főzünk, sütünk, mikor takarítás van és mikor próbálom megmutatni az okokat...próbálom megértetni a világ dolgait....és igen is hagyom, hogy legyen véleménye.

A másik dolog, amit hiszek, és ahogy én is próbálom egyengetni Boti útját, az a Maria Montessori elv.

Nem tudtam, hogy ki ő, nem tudtam, hogy ez egy nevelési tanítás...én ösztönösen így kezdtem Botival a kapcsolatunkat, mikor már tudatára ébredt 

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent jobban tudunk...hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mert pár évvel idősebbek vagyunk, akkor már rá erőszakolhatjuk egy gyerekre az akaratunkat....

Hiszem, hogy neki is épp olyan jó ötletei és nézetei vannak, lehetnek, amivel igenis számolni kell a mindennapokban.

Ez nem egy rózsaszín, felhőtlen édes-krémes, konfliktustól mentes kapcsolat ...ami minket illet. Igen, ő is rám vágja az ajtót, és igen, ő is kimondja a meggondolatlan mondatait (Nem akarom anya, hogy meggyógyulj, nem fogok segíteni, hogy meggyógyulj.... vacak lett a fánkod) de tudom, hogy ez düh.... Düh, amit ő nem tud még kezelni és valljuk be, hogy igen is mi is mondunk néha meggondolatlan szavakat amiket abban a pillanatban bánunk meg, hogy a gondolatok kimondott szavakat formálnak.

Ez is egy tanulási folyamat.... ez is türelemre int, és tanít és ez is csiszol engem és őt is.

Nem mondom, hogy jól estek a fenti "bántó" megjegyzések....de mikor végül jó pár perc múlva könnyes szemmel átölelt és közölte, hogy szeretlek.... az felülírt mindent. Meghagyom az időt neki arra, hogy átgondolja, mit mondott, hogy is érez valójában. 

S igen...én leültem vele és megbeszéltem, hogy nem mond ilyet...ha dühös, akkor mondjon mást.... de azt, hogy nem akarom, hogy meggyógyulj, vagy, hogy nem segítek ,hogy jobban legyél...azt ne. Azt soha se mondja ki, mert ez nekem nagyon fáj...és ami a legrosszabb, hogy neki meg még jobban fáj. 

Igen..mindenki mar, hogy ha a saját dühét akarja levezetni.... én is voltam ilyen.. én is vágtam olyanokat Ati fejéhez, vagy a szüleiméhez, testvéreméhez, ami nem volt igaz.... S nem volt elég megbirkózni azzal, hogy megértsem az okokat, hogy miért történnek a dolgok így velem, még azzal is meg kellett küzdjek, hogy nem fejet leszegve menjek oda elnézést kérni.... nagyon fájt. Fájt látni a másikon, hogy mit okoztam egy két szóval neki....

Persze...tudom... MI ÉRTELME? ..bántani azt, akit szeretsz.... semmi.... ez pusztán a kezeletlen düh...

S dolgozom rajta...azon, hogy a gondolatomból elinduló mondatok, egyet nem értések..ne vájjon senki szívébe újabb és újabb sebet....

Elítélem az erőszakot.... a lelkit, a fizikait, a szerelmit, a kapcsolatit ...mindent....  mert felesleges erőfitogtatás... mert tudom, hogy nem is erő..hanem gyengeség jele csupán a tett, mely a másikat félelembe tarthatja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.