Beussal ma apa oldást csináltunk a kineziológia tudományán belül.

Nagyon élveztem.

Olyan érzelmek kerültek felszínre, amit már régóta nem éreztem.

Beszéltünk apu gyerekkoráról, fiatalkoráról, házasságban eltöltött éveiről...

Mikor apuról beszéltem, elcsuklott a hangom.

A meditációban is aput láttam.... és megállíthatatlanul jöttek fel az eldugott fiókból az emlékek...

Emlékszem, mikor kicsik voltunk, még nem volt gázfűtés a lakásban és fával fűtöttünk. Gyakran mentünk le apuval a pincébe fát hasogatni, szenet hordani.... aztán együtt gyújtottunk be a cserépkályhába. 

Nekem mindig misztikus volt a pincénk...hideg és sötét.... Apunak volt egy kis szerelőrésze ott, a többi, nagyobb helyet a fák és a szén foglalta el. 

Az is rémlik, hogy gyakran mentünk sétálni.

Télen sokat voltunk a Vadasparkban, vagy a hozzánk közel eső erdőkbe róttuk az utat....az egész család....aztán az egész család átfagyva állt a cserépkályha elé, mikor hazaértünk.

Ilyenkor gyakran ittunk teát és ettünk zsíros kenyeret a nagy séta után.

Feljöttek a régi nyaralások emlékei is. A tengo csaták, a gépi csavaros fagyi íze és nyáron a vattacukorba ragadt muslincák fura látványa. 

A számban érzem a pászka ízét, mikor Tatán (ha jól emlékszem) voltunk egy autóversenyen.... az rémlik, hogy minden csupa por és homok volt....és nagyon zajos.

A régi diavetítések is aput idézik.... Ő varázsolta kis diafilmmé az emlékeket a fürdőszoba sötétjében. 

Apu mindig is család centrikus volt és most is az. Valahogy, amolyan,  tyúkanyó képében fogta össze a családot mindig is.

Mikor kislány voltam, Ő volt nekem a világ legerősebb embere és a legokosabb apukája. Nagyon felnéztem és a mai napig felnézek rá. Nekem ő a stabil oszlop...oszlop az élet gubancai között.... híd a gyerekkorom és a felnőttkorom között. 

Szerettem, ahogy kislányként odaültetett és órákon át fonta a hajamat, apró pici copfokba. 

A mai kineziológia oldás következtében én úgy éreztem, hogy az jött ki, mennyire hiányoznak az együtt töltött órák, percek.

Voltunk mi kettesben Olaszországban és nagyon jót mulattunk. Kézen fogva sétáltunk Padovában és az olaszok csak bámultak apura, hogy milyen fiatal barátnője van...ezeken a meglepett tekinteteken, aztán percekig kuncogtunk....

Lehetett vele csibészkedni és tényleg volt, hogy félszavakból is megértettük egymást....

Ott volt életem majd minden legfontosabb eseményén. Álltam a talárban mikor a diplomaosztóm volt és ő nézett rám. Sosem mondta, hogy büszke arra, hogy lediplomáztam, de talán éreztem valami e félét. 

Arra is emlékszem, mikor az esküvőn mondtam neki, hogy fogja a kezemet, mert egyedül nem fogok tudni végigsétálni a sok ember között. 

Nem gyakran mondta, hogy büszke rám...talán egy kézen megtudom számolni...mindig is arra vágytam, hogy ő legyen büszke, mindig is az ő elismeréséért harcoltam. 

Aztán nem is oly régen megadatott ez .... és ezt nem felejtem el.

Ezt a megfelelni akarást, akkor tudtam letenni az életemből. 

Ma, mikor Beus elment...átmentem apuhoz és átöleltem. Valószínűleg, nem tudta, hogy miért, mi okból ugrok a nyakába, de letette a csákányt és melegen viszont ölelt.

Szorítottam, úgy, ahogy csak lehet, átadva minden szeretetemet..... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.