Mosolygós kis arccal közelített, izgatottan fogta kis kezében a csomagot.

"Ezt csak otthon nyithatod ki" - mondta

Hazaérve sürgetett, hogy üljek le, mert nagyon fontos dolgot szeretne adni.

Nyakamban éreztem bőre illatát és pici lihegését, s ahogy várta az arcom rezzenését, mit szólok az ajándékhoz?

Színes tésztakarkötő csomagolódott ki az ajándéktasakból .... azóta is hordom.

Ő boldog, mert én mindenkinek elmesélem, hogy micsoda ajándékkal lepett meg engem, büszkén viselem anyák napi meglepetését.

Aztán jön egy hullám és én máris az ágyban vagyok .... takaró alatt imádkozom, hogy múljon el a tüdővizesedés, hogy múljon el a néha néha fejét felütő csontfájdalom, hogy múljon el a köhögés, a nehézlégzés,a néha mélabú....

Fekve is lehet társasjátékozni, fekve is lehet papírt vágni, hajtogatni, új dolgokon gondolkodni....  Fekve is lehet.... igen... de  fekve valahogy más....

Anya gyere ki velem biciklizni - jön a kérés ...

...de nem megy.... van, hogy 10 perc állás komoly feladat elé állít...igen előfordul, hogy pár méter megtétele is kihívás olykor.

Milyen anya vagyok így? Miféle rozzant test ami fekszik és nem kergetőzik, nem biciklizik, nem fetreng a fűben?

"semmi baj" ... - jön és homlokomra nyom egy puszit

8-9 hónapja nem olvastam neki mesét.....  Két mondat után kifulladok,elmegy a hangom, vagy rám tör mocsok módon egy köhögő roham.... így nem élvezetes egy kalanddal teli történet.

A tv jó pásztor.... nem vagyok híve....nem is néz(het) akármit.... de ha én nem tudok mesélni...akkor a tv nyújt megoldást.

Aztán vannak napok, mikor minden kerek, mikor minden könnyedebb, mikor azon kapom magam, hogy ülök a fa tetején Botival és kalózkapitányost játszunk...mikor nem gond a pár körös bújócska...s mikor az aszfalt krétázás nem okoz különösebb problémát.

Vannak ilyen és olyan napok. Vannak keményebb és könnyedebb délutánok, hétvégék. Vannak gyorsabb és lassabb köhögőrohamok és nem is mindegyik végződik teátrális hányással. Ezek ilyenkor mindig boldog pillanatok, ilyenkor mindig örülök, hogy ez egy könnyebb menet volt.

Hátra ugyan nem dőlök, de kis indiánok mindig táncolnak a lelkem közepén.

Mert ugye..van egy rész....hogy fájdalom, hogy kellemetlenség, hogy rossz közérzet...hogy sírós hangulat...de ezeknek akkora széles palettájuk van (nálam), hogy bőven tudok választani.

Az érdekes az emberben, az édesanyákban, hogy alkalmazkodik a szituációkhoz.... hogy lehet ülve, fekve, vagy akár lassan is játszani....hogy lehet másképp is alkotni, lehet másképp is idomulni az élethez.

Ő tudja ezt...és bár még csak 5-6 éves .... sosem vetette a szememre, hogy neki "más" anyukája van... mert mikor nem fáj annyira, vagy nem kell annyira kapkodni a levegő után...én ott vagyok...vele, mellette, és nem engedem, hogy egy pillanatra is úgy érezze, hogy hiányzik a "régi" anyukája....

....elég ha nekem hiányzik....

..de nincsenek üres pillanatok, üres járatok a napjainkban .... igen..itt is ismerem és ELFOGADOM a korlátaimat... mert tudom, hogy ha nem vigyázok... akkor azt a szervezetem nagyon keményen torolja meg... nem engedi, hogy átlépjem a határaimat.... már nem engedi.

És én...tanulom...mindennap magamat tanulom.....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.