2013.07.11. 02:30
...éjjel 2 óra 05 perc
Itt ülök a konyhában, ujjaim a billentyűt simítják és gépelek. Társaságom egy bögre, hamisítatlan tehéntej.
Énekelhetném, hogy "nem jön álom a szememre" , de nem így van. Az elmúlt napok eseményei nem engedik a pilláim lecsukódását. Nem fejteném ki bővebben ezeket az eseményeket.....de komoly válaszút előtt állunk és ennek most vajh mi köze van az én állapotomhoz.
A fiúk odafent összebújva egymást ölelve alszanak. Idáig hallom ahogy az álom hangot ad.... és bevallom, hogy jól esik ezt hallani, mert tudom, hogy ott vannak. Együtt vannak.
Azt hiszem, hogy a gyógyuláshoz vezető út e bizonyos események miatt még rögösebbé válik, még nagyobb zsák cipelését kell elvállalni, de még úgy érzem bírom, van még szabad kapacitásom.
A kutyák hangos csaholása kissé kizökkent a gondolataimból...de aztán vissza vissza térnek eredet kiindulási pontjukhoz.
Egyik út sem könnyű, mely ránk vár most. Mindegyik úton, melyen haladni kényszerülünk valahol a mi hibánk is és ezt beismerni nem volt könnyű.
Tudom, hiszem, hogy mindig van egy bot, egy ág, egy kapaszkodó mely segítő "kezet" nyújt a az elsüllyedés ellen...most is van, bár kissé jelenleg szöges ez a deszka...de VAN. Megfogni fájó sebeket okoz és talán hosszú évek alatt begyógyulókat, mégis meg kell fogni, mégis bírni kell...
Sokszor elnézem ezt a házat, amit kisebb nagyobb segítséggel, de azért a két kezünkkel építettünk fel... a járólapot, amit már kínunkban nevetve raktunk le egymás mellé. Ha becsukom a szemem látom, a múltat, látom, ahogy festékes arccal egymást ölelve kávéztunk Atival a nagy semmi közepén.
Emlékszem, hogy gondosan, precízen válogattunk minden egyes részletet a későbbi teljes mozaik eléréséhez.... s még mindig nem totális a kép.
Aztán jött Ő és betöltötte hangos csiviteléssel, sírdogálással a teret, kis barna szemei, ahogy felfedezték az otthonát, ahogy beilleszkedett, ahogy most hozzáidomul az egész, egykori álmunkhoz.
Álom.... 2 óra 21 perc... még mindig semmi, még mindig lenne mit kiírnom, holott tudom, hogy a gyógyulás egyik alappillére az alvás. Mégsem megy, napok óta.
A tejes bögre kifogyott a gondolataim cikáznak s egyre azt kattogják, hogy béke van, megnyugvás van.
Irtó magas a hegy ami előttünk áll a csúcsát sem látni....de talán valami melegség tölt el, mikor arra gondolok, hogy sok ember, sok ismerősöm megtette már ezt az utat, maga hátán víve a zsákját.
Lépésről lépésre haladni, vagy hirtelen becsákányozni a hegy oldalába.....? Melyik az okos lépés? Melyik az, amin nem bukunk végül?
Nincs olyan út. Itt mindenképpen veszítünk. Emléket, múltat, ölelést, napi forró puszikat, értő kedves szomszédok aggódó tekintetét...barátok melegségét.
De bekötöm a bakancs fűzőjét és feladom Botira a zsákot, Ati már már az ajtóban áll. Indulni készen..... készen? KÉSZEN!
S jól tudom évek telnek el, mire a kör bezárul végül, évek telnek el,mire már nem fáj az egykori seb, évek telnek el, mire fellélegezhetünk.
Nincs választás.
2 óra 30 perc..... a mondandóm végére értem.
Jó éjt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csamó 2013.07.11. 09:53:18
Nincs olyan út. Itt mindenképpen veszítünk."
Lehet, hogy maga az út a lényeg. Ahogyan az úton végigmegyünk. És nem a vége. Mert a 17 éves lányom szerint nincs olyan, hogy "vége", valami utána is van! Hm????
thehope 2013.07.11. 14:12:41
hm.... igen...az út maga a lényeg...mert a végét úgysem mi döntjük el
Utolsó kommentek