Szerdai nap volt, mikor leültünk a doktornővel beszélni, a hogyan továbbról.

Ő kerek perec kijelentette : KEMO 

Az eszem, a szívem, a lelkem , mindenem tiltakozott, hogy azt én biztosan nem. Nem tudtam, hogy miért , de nagyon hárítottam a gondolat magját is. 

A doktornő mondta, hogy másnap tüdőszövettan. Nem örültem, de nem is féltem annyira tőle. (akkor még)

Kérdeztem, hogy lehet-e altatásban, erre kerek perec kijelentette, hogy nem. 

Sokat sétáltunk Verával aznap, beszélgettünk, utat mutatott. 

- A félelmet is át kell élni - mondta ő

- Hát én átélem rendesen..mert aludni, pihenni nem tudok az új információ hatására. 

"Át kell élni és utána fel kell tudni állni belőle" 

"Meg kell engedni magunknak az önsajnálatot"

"A könnyeket nem szabad elfojtani, ezek mind mind a gyógyulás részei lesznek"

Ezekkel a mondatokkal a fejemben kezdtem a mindennapos öngyógyításomat a Korányi parkjában. 

Úgy képzeltem, hogy a hét törpe lemegy és kibányássza a rossz sejteket én pedig kifújom őket a számon keresztül. Ez az ún. Simonton tréning része. 

Mikor behunytam a szememet, láttam a testem felépítését, láttam a buta rossz sejteket, láttam, ahogy dolgoznak a törpék. Majd egy idő után végeztek és utána az egész testemre arany hullott, mint egy kvázi tisztító folyamat vége. 

Ettől a mai napig megnyugszom , mert a mai napig csinálom ezt minden egyes nap. 

Néha a törpék, nem bányásznak, hanem a kemos folyadékkal locsolnak...de a vége mindig ugyanaz. Nem mindig látom tisztán a testemet, de törekszem rá. 

Aznap még volt egy vérvételem. 

Délután az a fiatal doktornő volt bent, aki engem felvett az osztályra. Kedves orvos, de az arcán bármi látszik amit gondol.

Jött egy sejtelmes megérzés, mondtam is Verának, hogy úgy érzem, hogy az én doktornőm lemondott rólam.

Az esti vizitnél, bejött a fiatal doktornő leült az ágyamra és elkezdtük beszélgetni. Mondtam a megérzésemet, de ő cáfolt egyből, hogy  nem, a főorvosnő nem mond le senkiről. Ez az érzés engem mégis kapart belülről...

Még este a vacsora után átmentem a nővérszobába és leültem a fiatal doktornővel beszélgetni. 

Minden az arcára volt írva... én csupán kérdeztem, de már válaszolta is az arca a kérdésemet

- Ez egy rossz fajta csomag, ugye?

bólogatott

- De.... -tétováztam - lehet műteni? 

ő nem reagált semmit

- Lehet műteni, de ha áttét van akkor nem - mondtam én ..mint aki már tud mindent... (azt hiszem, hogy ezek a megérzések felerősödnek az emberben egy ilyen helyzet alkalmával- 

Ezzel az információval és a következő nap tudatával, hogy egyrészt a Vera hazamegy, másrészt én megyek szövettanra ... hát nem sokat aludtam, azt is köhögve.

Reggel meglátogatott az Ildi barátnőm. Ő fogta az egyik a Vera a másik kezemet. Nyugtattak, öleltek, velem voltak. 

Aztán megérkezett a betegszállító autó és indulni kellett. 

Én mentem be először -na, nem önként-

Az asszisztens mindent elmondott, mi után mi jön. Mondta, hogy Lidocain sprayt fog a számba fújni, attól gombóc érzetem lesz, de ne harcoljak ellen, mert nem tudom kihányni.

Nekem 2x sikerült. Nem vagyok rá büszke. 

Mikor az asszisztens rám nézett mondta, hogy össze kell szedjem magam, mert így nem fogja tudni elvégezni. Mondtam, hogy milyen kár, hogy ezzel nem lehet altatni. 

Ő rám nézett, majd mondta, hogy dehogynem lehet, csak kérni kellett volna. (A dr. nő nem ezt mondta) 

Erős volt bennem az akarat, hogy túl legyek ezen, megmakacsoltam magam és próbáltam úrrá lenni a testemen, közben kaptam egy kis nyugi folyadékot -ami nem hatott, szerintem- 

Négyen fogtak le, miközben próbáltam ösztönösen a számhoz kapni... kegyetlen érzés.

3 szövettant vettek, majd utamra bocsájtottak. 

Szinte az egész kora délutánt végigaludtam. 

A szüleim meglátogattak és közben a doktornő is megérkezett. 

Már nem bíztam benne. Eltűnt az a halvány bizalom is, ami megvolt iránta. 

Bár közölte, hogy hazamehetek pénteken... már mindegy volt, hogy mit mond. 

Pénteken persze én voltam az első aki lezuhanyzott, aki összecsomagolt, aki megcsinálta az ágyat...és csak vártam, vártam apura. 

Dél körül megjött apu én be a kocsiba és végre egy hét után hazajöhettem! 

Egy hete nem voltam itthon, de sokkal több időnek tűnt. Egy hete nem láttam a Botit, csupán könnyek között beszéltem vele. 

A mai meglepetésem az volt, hogy én megyek érte az oviba. :-) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.