Ma lemondtam egy találkozót délután, mert el kell mennem itthonról. 

Ezt a régi Rita hitványan egy sms-ben intézte volna el...de én telefonáltam. Nem nagy dolog, minden normális ember ezt csinálja. Felvállal! Felvállal valamit amit lemond, elmond, áthelyez, másként lát, más véleménnyel....FELVÁLLAL

Sodródni valamilyen szituációban, hogy "majd lesz valahogy"... már nem teszem.

Tudatosan formálom napjaimat. Hagyni, hogy a barátaim elmenjenek mellettem, nem kérdezve meg tőlük, hogy mi bántja őket, milyen a napjuk, mik a vágyaik , álmaik? Hol tartanak most az életben, és mi volt amit elérni vágytak esetleg? 

NEM TESZEM

Édesapám mondta nekem valamelyik alkalommal, hogy úgy tűnik, hogy Téged nagyon szeretnek az emberek. 

Csodálkoztam. Egyrészt az ő szájából ilyet hallani nem volt még szerencsém, másrészt elgondolkodni a valóság tartalmán... 

Ha az ember legyint egy ilyenre, akkor álszent, ha azt mondja, hogy igen tudom, akkor beképzelt. 

Én nem tudom.. nem tudtam... most érzem.

A barátság amolyan kincsesláda dolog.

Olyan, mint egy szerelem, házasság. Ápolni szükséges, hogy életbe tartsuk. De mi van, ha elfoglaltak vagyunk? Mi van akkor, hogy hogy ha sokat dolgozunk, ha rossz napunk van, vagy csak nincs kedvünk senkihez? 

Elmondom mi van.

A saját bőrömön tapasztalom, hogy ők akkor is ott vannak... jönnek, nem hagynak békén...nem hagyják, hogy a könny végig gördüljön az arcomon.

Nem hagyják, hogy a kétségek másfelé vigyenek.

Nem hagyják, hogy egyedül érezzem magam. 

Nem hagyják, hogy vicc nélkül tegyem a dolgomat...

Nem hagyják, hogy egy pillanatig is elfeledjem célom igazi okát... 

Lehet-e egy szülő is barát?

A válasz igen.

A szüleimet nézve... édesanyám belefogyott az elmúlt három hónapba, édesapám nem akar visszaülni a kamionba, hogy három hétig ne lásson minket. Anyukám tegnap azt mondta, hogy most kezd megnyugodni. Látja az erőt és kevéssé fél.

ÉDESANYA...hát persze, hogy retteg!

Apukám teszi a dolgát, mint  mindig...jön,megy intézkedik...  s kezd megnyílni felém. 

Régen ő APA és ANYA  volt... éltünk egymás mellett... de nem igazán tudtunk egymásról semmit.

Nagyon ritkán meséltek a szüleim igazán a gyerekkorukról. 

Pedig ők is voltak gyerekek. Szenvedéssel és örömmel. 

Louise Hay könyvében az állt, hogy megbocsájtani a szülőknek úgy a legkönnyebb, hogyha elképzeljük őket gyerekként. 

Megtörtént...egy csapásra minden ment a maga útján. S mikor ez megtörtént, ők is barátokká váltak. 

Más szemmel nézek rájuk azóta, sokkal közelebb engedem őket, és ők is sokkal nyitottabbak rám. Túl az aggódáson most úgy érzem, hogy mindketten meg akarjuk ismerni egymást! 

Egy ölelés most nagyobb értékkel bír, mint valaha... jut eszembe..régen alig ölelkeztünk...  

A BARÁTAIM akik velem , mellettem vannak többen lettek. Régen azt hittem, hogy az igazi barátság az egy, maximum két ember. Mára ezt erősen vitatom. 

S hitelessé vált a mondás... bajban ismerszik meg a BARÁT

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.