Az esti viharok után, Boti közölte velem, hogy "jó, akkor soha többé nem segítek meggyógyulni Neked"

Nagy levegővétel után , azért mégiscsak lefolytak a visszatartandó könnyek az arcomon.

Nem mutattam, mert nem akartam, hogy lássák. Sem ő, sem Ati.

Az egész napos sürgés forgás után nyilván elfáradt ez a kisember. Sokat segített. Összeállította a tésztát, gyúrt, formázott, sütött. Mindezt lelkesen tette. 

Mikor a mézeskalácsok kihűltek, a díszítés fázisa következett.

A cukormáz megtréfált minket. Ati habzsákot készített, így próbálva a különlegessé tenni a süteményeket. Boti állt mellettünk, nagyra nyílt szemekkel, hogy akkor ő is szeretné a nyomózsákot kipróbálni.

S mi szülők nemet mondtunk. Nem tudom , miért? 

Fáradtak voltunk, nem akartunk mindent letörölgetni a cukormáztól.... nem akartuk, hogy kudarc élménye legyen, hiszen nekünk sem sikerült. 

Itt a kulcsmondat.

Miért gondoltam, hogy neki nem sikerülhet?

Vagy miért nem hagytam próbálkozni?

Miért fáradtság letörölni a cukormázat? 

Miért jutottam el odáig, hogy hagyjam, hogy az addig lelkes kisfiú megbántva, kiabálva, megalázva elbújjon a kanapé mögé?

A család együtt dolgozott... egész nap minden rendben volt, lelkesen tettük a dolgunkat. 

Aztán megkaptam a mondatot Botitól, ami elgondolkodtatott. Ha ő, ilyet nyilatkozik, akkor itt komoly bántalom van. Ez már nem a sütésről szól... 

Egy apró, észrevehetetlen mozdulattal töröltem le a könnyemet és öleltem át Botit.

Ellenállt. Minden testrésze egyszerre feszült meg. Karba font keze nem engedett teste közelébe.  

Próbáltam helyrehozni, hiszen én voltam a meggondolatlan. A buta, egoista felnőtt, aki azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. 

Ecset! Hiszen, lehet ecsettel is dolgozni. Zacskóban ott állt a kamrában az ecsetkészlet, arra várva, hogy mikor kap feladatot. 

Boti arcán elsimítottam a harag ráncait, ő erre átölelt és a fülembe súgta, hogy "ne haragudj".

5 éves. Hogy haragudnék? 

A világ minden zeg-zugát bejárná, hogy csillapítsa mindennapi kíváncsiságát.  Normálisan működik. 

Én meg.... most nem voltam türelmes. A megoldás helyett a NEM szóval reagáltam az ő tettvágyát. Pedig mindig van megoldás. Lehet, hogy néha több idő kell a megtalálásához, de végül mindig eljutunk a végcélig. 

Ez egy nagy lecke volt tőle, megint. Nem mondom, hogy nem hasított a szívembe a mondata, de ő így harcol. 

Harcol, azért az anyáért, aki voltam.

Neki is muszáj valahogy levezetni azokat a mindennapi pillanatokat, hogy anya kicsit furább lett. 

Megváltozott életünket ő is látja, ő is érzi, neki is VÁLTOZÁS.

Az esetek többségében jól viseli...de van, mikor ő is dacol. 

Még ugyan voltak hullámok, de végül lecsitult az este.

Azt mondta, hogy nem bújik hozzám, de végül mellettem kötött ki.

Érzetem a szívdobogását, ahogy vágyott mellettem feküdni. Éreztem keze motoszkálásból, hogy keres engem.

Megsimogattam az arcát és mosolygott. 

"Anya bújunk össze" suttogta.... s ahogy átöleltem másodpercek alatt aludt el. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.