Bekukucskálok a dobozba. Mézeskalács illat szál a levegőben. Még nem puhák, de nagyon ínycsiklandó az illatuk.

Télapó zsákok előkészítve, Boti minden reggel megnézi és kíváncsi szemmel keresi benne az ajándékot.

- Még nem jött a mikulás, légy türelmes - feleltem közben a buksijára adtam egy csókot.

- Jó akkor pipálom a mai napot is.... - mondta és már a következő dátum mellé került a pipa 

- Anya -kérdezte- a mikulás hogy jön hozzánk? Kéményünk sincs! 

Meg fogja oldani - nyugtattam meg kicsit zavart lelkét.

Akkor jó, mert különben nem is tisztítom meg a csizmámat..- mondta ő határozottan

A télapó nem erre az egy napra gondol..ő egész évben nézi a gyerekeket, hogy milyenek, hogy viselkednek... tehát az is számít, hogy mennyire figyelsz oda a dolgaidra  - feleltem

Két perc alatt mosta le a csizmáját, pakolta el a reggeli edényét. 

Miután elment az óvodába én körülnéztem és észrevettem, hogy én vagyok az, aki minél jobban várja a karácsonyt.

Adventi gyertya a helyén, karácsonyi abrosz kimosva, ajándékok becsomagolva. Ennyire még nem siettem. 

Már nem azért sietek, mert átlibbent az agyamon pár napja, hogy mi van, ha ez az utolsó, hanem azért, mert várom, hogy lássam az örömöt.

Ez megint egy új élmény, új érzés.

Átélni, ahogy ő is átéli a csomag szétszakításának örömét, s hogy mit rejt a papír. 

Emlékszem, hogy én mennyire vártam minden karácsonyt...minden egyes évben. 

Volt rituáléja. Papát látogattuk meg minden évben karácsony délután, aztán hazajöttünk, átöltöztünk, megadtuk a módját az ünnepnek. Vacsora után -persze mi alig ettünk a bátyámmal - már a fán lógtunk, ettük a habkarikát, meg a szaloncukrot, aztán mikor a szüleink megengedték már ugrottunk is bele a csomagolópapírok által rejtett dobozokba. 

Mindig meglepetés volt és mindig szikrázott a szemünkben az a varázslat. 

Szerettem ezeket a karácsonyokat! Gyerekként is más volt átélni és anyukaként is más átélni.

Most a mi felelősségünk azt a karácsonyt megadni Botinak és a többieknek is, amit ez az ünnep megkíván. 

Emlékszem, hogy tavaly együtt díszítettük fel a fát Botival, Ati meg sütött, főzött. Nálunk ilyenek ezek a "szerepek"

Boti csomagolta ki a díszeket, hajtogatta a szaloncukorra az akasztót, és állt a székre, hogy pompás díszbe öltöztesse az amúgy is formás fenyőt.

- Díszíthetem fel egyedül a fát én anya? - kérdezte tőlem valamelyik nap.

- Azt hiszem, hogy kénytelen leszel, mert anyának előtte négy nappal lesz az utolsó kezelése - mondtam halkan

De ő örült!! Feladata van és ő teljesíteni szeretne! 

Ha nem lenne kezelésem, akkor is hagynám, hogy tegye a dolgát. 

Boldog és én meg szeretem, hogy ha boldog és teszi felelősségteljesen a dolgát. Hagyni kell, ha bizonyítson, akkor tud teljesíteni.

Tudat alatt mindig is Montessori elveit követtem a gyereknevelésben. Nem helyette megcsinálni dolgokat, hanem megmutatni, hogy milyen módszerrel tudja ő maga megoldani. S bár nem mindig sikerült, de az esetek többségében azért felülkerekedtem a butus szülő álláspontján. 

A feladatom az , hogy megértsem, hogy ő már járja a saját útját...én meg max foghatom a kezét....amíg hagyja. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.