Hófehérbe burkolódott a táj. Szegény leader még bírja a természet erejét, kérdés, hogy meddig. Mindig ez a kérdés...ki meddig bírja?

Ki mivel küzd? 

Emlékszem, hogy tavaly ilyenkor erősen magammal küzdöttem. Vicces, hogy most már mennyire nem fontos. Egy szituáció, egy csoport, egy barátság, egy élethelyzet, úristen miket tud eldönteni.

Egy éve még komoly megfelelési kényszerem volt, ami végül nem úgy dőlt el, ahogy én vártam. Mások elvárása szerint dőlt el, s én egy idő után nem voltam szereplője ennek a csatának.

Bábu voltam, aki hagyta, hogy rángassák egy ideig. 

Aztán, mikor eljött a pillanat, hogy már nem hagytam, hogy rángassanak, akkor váltam veszélyessé mások számára. 

Érdektelenné vált mára már. 

De az utam során ez volt az egyik legnehezebb teher, amit letenni kényszerültem. Sikerült, úgy érzem. Mára ezek érzés nélküli  emlékké fonnyadtak.

S bár kétségtelen, hogy hiányoznak bizonyos lelkek, bizonyos mosolyok, bizonyos pillantások, ölelések, erősítések, ezeket így is megkapom, hogy nem vagyok jelen fizikailag.

S ami egyszer véget ért, azt el kell tudni engedni, meg kell tudni gyászolni.

Erre nem adtam magamnak még lehetőséget sem, s azt hiszem, hogy ezért jutottam el idáig.

Ha valamit le szeretnénk zárni, muszáj rendet tenni a saját lelkünkben.

A búcsú (talán nem) örökre szól.De egy folyamat vége, igen. 

S ameddig ezek az emlékek érzésekkel vannak megtöltve, amíg fáj a szív, és érez a lélek, míg az összetartozás halvány szikrája is ég, addig nem megy az elengedés.

Ez, úgy hiszem, hogy mindenre igaz.

Barátságra, szerelemre, érzelmekre, munkahelyre, pénzre, meg nem élt , át nem élt élményekre. 

A sok " mi lett volna ha" mondatokra....

Fontos az elengedés. S máig mindennap kell tanulnom.

Minden egyes nap van, mit még elengednem. 

Egy visszatérő gondolat, egy megbújó érzelem, egy halványnak látszó mosoly, egy pici szál....  mind mind azon küzd, hogy visszatérjen, s én meg azon, hogy méltón, nem agresszív módon zárjak le dolgokat.

Méltósággal, alázattal kell elindulni az úton, úgy, hogy legyen lehetőségünk közben szétnézni, körülnézni a világban. Mert a változás sem csak rólunk szól.

Ahogy változunk mi, úgy változik a világ körülöttünk. Ezt észrevettem. 

Az életemben, életünkben olyan változások jöttek létre, ami több, mint amit valaha remélni mertem. Emberek, akik ismeretlenül a kezemet fogják, s akiknek én is ismeretlenül a kezüket fogom. 

De ez erről szól. Ez az egész SZERETET dolog erről szól. Bár mindenki tudhatná, érezhetné.... !!!

Egy jól elindított kezdeményezés, egy jó ötlet alapján az emberek megmozdulnak, s nem csak akkor, hogy ha érdekük úgy kívánja. Ez nem érdek..ez akkor ott, az emberi szívben a SZERETET.

S mindegy mi az... ami a változás hozza benned...mindegy...olyan nagyon mindegy....csak engedd...engedd, hogy átöleljen, hogy befészkelje magát a szívedbe, lelkedbe, mert akkor ő, onnan már legyőzi az EGOT.

S talán én sem időben ébredtem rá arra, hogy így mennyivel jobb és könnyebb élni! 

DE ...MÁSHOGY MÁR NEM AKAROK!  

A bejegyzés trackback címe:

https://hopesugar.blog.hu/api/trackback/id/tr294944340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása