Elgondolkodom, hogy mi a teendő abban az esetben, hogy a csokis muffin díszítése közben az ötéves csemete azt a kérdést teszi fel, hogy 

"Anya, téged megölnek ezek a sejtek"?

Óhatatlanul elindultak a könnyeim.... 

Mit lehet erre mondani? 

A feszültség utána pattanásig koptatta az agyamat, lelkemet, szívemet.... 

Este a vacsoránál, már ugrottam mindenre.... 

Hogy reagáljam ezt le "jól"?

Mit mondjak neki? 

Miért és honnan jött ez a kérdés? 

Nyugtassam, vagy mondjam, hogy ezért küzdök? Ezzel nem nyugtatom meg. Neki fix válasz kell. Ő biztosra megy. 

Én is... 

Már jó ideje nem éreztem a bizonytalanságot, a félelmet...Régóta nem fogalmazódott meg bennem a " mi lesz ha nem sikerül...." kérdés....

Miért fogalmazódott volna? Minden eredményem jó...előre mutatóak. 

De ez a kérdés...ez szívbe markolt...ez elvágta az egész napomat...ezt meg KELL valahogy válaszolnom.

Nem könnyekkel, nem sírással, nem elbújással, hanem valódisággal. 

Ha én hiszem, akkor sikerül...és én hiszem. Ha ő hisz bennem akkor tudja a választ. 

De hát mit érezhet egy ötéves gyerek, hogy ha ilyen kérdéseket tesz fel?

Mi járhat az agyában? 

S miért pont muffin díszítés közben? Mikor minden olyan jól megy....mikor arról csacsogunk, hogy mi volt az oviban? Mi volt az ebéd, s tanultak e új dolgot? 

Akkor, amikor már rutinná válnak ezek a fajta hétköznapok, jön egy ilyen megválaszolhatatlan, kezelhetetlen, ügyefogyott kérdés.

Ti, mit mondanátok? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.