Lassan kortyolom a teámat....azon kattogok, hogy érzem, valami megváltozott.

Megváltozott valami, testi, lelki értelemben. Bonyolult az út, amire kényszerültem, vettem fel sok érzést és raktam le egy tucattal. 

Sok mindent értékeltem át és újra, sok minden látok színesebben nem szürkében. 

A lelkem lenyugodott. Nem mondom, hogy nincsenek kérdőjelek, pontok , vesszők, de mégis...valahol érzem, hogy talán révbe értem.

Nem vagyok profi átértékelő, hiszen ez az első eset, s mikor érzem, hogy gombóc van a torkomban nem vagyok rest a saját írásaimat újraolvasni és erőt meríteni belőle.

Mert akad gombóc. Akad, hogy nehezen nyelek le dolgokat, nehezen fogadok el és nehezen lépek túl még mindig dolgokon...de végül sikerül. 

Végül a kezdeti zökkenések végül elérik céljaikat, s érzem azt a pillanatot, mikor áttérek az új lényegemre .... mindig van egy kis varázslat.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy különvált a lelkem és a testem. Fura ezt leírni, nem csak megérteni.

Függetleníteni tudom magam az állapotomtól és teljesen órákra meg tudok arról feledkezni, hogy most milyen úton járok. 

Nem az útról feledkezem meg, hanem a milyenségéről. 

Ezen az úton én már nehéz cipőkkel járok...nehéz cipők, amik nem engednek le erről a választott útról. 

Elfogadtam....ennyi, ennyire egyszerű

Elfogadtam azt, hogy most ez történik, elfogadtam azt, hogy bármi történjék én megtettem mindent. 

Ez nem lemondás bármiről, ha bárki is úgy gondolja. Ez egyszerűen egy elfogadás.

Nem tiltakozom, nem gyászolok, nem ostorozom magam a mi lett volna ha-kal... egyszerűen olyan állapotban vagyok, hogy most lenyugodtam és elfogadtam.

Úgy érzem, hogy ez egy komoly lépcsőfok, amit az elején talán nem is gondoltam, hogy valaha elérek. 

Nyilván nem mondom, hogy nincs lufi a gyomromban a miatt, hogy jövőhét csütörtökön mi lesz...mert hazudnék, ha azt állítanám, de elfogadom, hogy még van két kemo, hogy lesznek még kis kezelések, hogy lesz sugár, hogy lesz műtét.

Elfogadom, hogy a felépülés eltart egy pár hétig, hogy kórházban leszek egy ideig, elfogadom a leendő könnycseppeket és a családom hiányát...elfogadom, mert jött ez az érzés, ami felszabadított.

Talán reményeim ablakán látom a jövőt...de LÁTOM! 

Látom magam, ahogy teszek veszek, ahogy gyereket nevelek, ahogy utazunk, ahogy megvalósítom önmagam és ahogy élek. 

Látom magam. 

Nem volt mindig ez így.... hiszen tudjátok, írtam...voltak rossz gondolatok, voltak rossz pillanatok, volt, hogy a mérleghintán ült a remény és a reménytelenség.... kérdés, hogy melyik volt súlyosabb.... 

Volt, hogy belezavarodtam az információ halomba, volt, hogy látni sem akartam senkit, és volt, hogy éjjeleket bőgtem végig.

Volt... de ezt is elfogadtam.

Mert ezek a stációk juttattak el végül erre az állapotomra, hogy megnyugodtam és elfogadtam.

Egy hullámom volt mikor a miérteket tettem fel, mikor arra gondoltam, hogy én kinek ártottam, hogy ilyet kaptam, mikor néztem az alkoholistákat, gyerekverőket, erőszakoskodókat ..... hogy hogy és mennyit élnek és azt gondoltam, hogy nincs igazság.

Van igazság. Kinek ártottam?

Hm..hát magamnak.

De ezen is túl kell lépni...ártottam igen, most javítgatom a hibáimat.

Megbocsájtottam a múltamat, csiszolgatom a jövőmet és ÉLEK A JELENEMBEN.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.