Amikor az ember jó híreket hall, hajlamos elhinni, hogy mindenre képes.

El kell-e hinni? Kicsit bízni kell-e a sikerben? Kicsit magamévá kell tegyem, hogy lépésről lépésre, de haladok? 

Határozottan hiszem, hogy igen. Hiszen, ha ez nem, akkor mi adjon erőt? 

Más az, hogy elfogadom a "sikert"...és tudom, hogy jól pakolgatom magam ebben az egész történetben, vagy más az, hogy ha egy csepp pozitív élmény után azt mondom, hogy legyőzhetetlen vagyok és abbahagyom az óvást a testem és a lelkem felett. 

Az tény, hogy megengedtem magamnak egy-egy (összesen kettő) palacsintát a hétvégén...de biz Isten a lelkemig hatolnak ilyenkor az ízek.

Az is igaz, hogy aztán az agyam bekapcsolt, és éjjel kettőkor agyi parancsra a eltávozott minden "vétkes" étel. De ezt is elfogadtam.... az egész torkom égett mikor ettem és az egész torkom égett, mikor búcsút intettem a falatoknak. 

Lelki "terror" ? lehet.... de nem bánom... Nem bánom, mert az EGO próbálkozik veszettül....és egy pillanatra sem hagyhatom ellankadni a figyelmemet a VÉGSŐ célról.

Persze, érezhetem, hogy legyőzhetetlen vagyok..... és érzem is....de szabad akaratomból kezdtem el ezt a fajta életmódváltást és szabad akaratomból "rugdosom" magam vissza ha szükséges.

A cukortól és a liszttől való félelmem azt hiszem, hogy olykor irreális méreteket ölt és néha elfáradok abban, hogy az apró betűk között keressem az ellenségemet.

Reklámok láttán, az első gondolatom, hogy te jó ég.... mennyi méreg lehet ezekben a különböző falatokban?

Normális dolog ez?

Nincs ez túlreagálva?

Ma reggel 68 kiló voltam. 

Ami azért ijesztő, mert múlt héten ilyenkor még kerek 4 kilóval voltam több. Igaz, közben volt egy "tánc" is...ami után azért nem akkora az étvágy.... és ilyenkor még lejjebb megy a mérlegmutató.

Az is jó kérdés, hogy miért nem fektettem bele akkor energiát, amikor még volt erre is külön felhalmozva energia a szervezetemben?

Miért nem akkor figyeltem oda, miért nem akkor keresgéltem az E betűket és a cukor százalékot ...

.....mert akkor le kellett nyeljek más falatokat...más dolgot az élettől és akkor nagyon segített az evés.

Az evés,  mint "egyetlen" örömforrás volt jelen ..ami megfogható volt, ami azonnal adott valami pluszt...ami azonnal belém költözött. 

Szégyen, hogy mekkora hályog volt a szememen...

Az evés mint örömforrás? Ami azonnal kéznél van? Ami adott valami pluszt?

Döbbenet, hogy mennyire nem vettem észre, hogy a legnagyobb örömforrást az ÉLETEM adta... a gondtalan, hibátlanná tévő életem... állapot nélküli életem

Hiszen az életemben annyi mindenki szerepel...és annyi minden.... és döbbenet a múltbéli vakságom.

...de a CÉL szentesíti az ESZKÖZT ebben az esetben? Ha nem is szentesíti a szó hagyományos értelmében, egy csöppet talán csak feloldozza.... 

Az önzőség ekkor erejét fel lehet oldozni? 

Tudok-e többet adni most, mint régen? 

Most nem azért vagyok esetenként önző, mert magamat helyezem előtérbe?

Lehet, hogy máshogy helyezem magam előtérbe, mint régen?

.... kérdések folyamatosan vannak az utamon... de hiszem, hogy ez a jó...

Nem az, hogy ha hátradőlök, hogy én mindent megtettem...mert MINDENNAP KELL MINDENT MEGTENNI.....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.