Kihúzom a gyufásdobozt és lángra kap a gyufa vége ...hozzáérintem a gyertyához, ami ezáltal új életre kel...

Hosszú piros viasztestén lassan csorognak le az olvadt cseppek.... nézem ahogy ég...nézem a tűz erejét. 

Mennyire kevés kell, hogy lángra kapjon és olykor mennyire sok idő, míg elcsitul végül.

Erőt és a végtelenséget jelképezi számomra a tűz. Mindig lehet újat és újat gyújtani, mindig lehet csodálni a fényét, mindig lehet a saját hasznunkra fordítani.... - baj akkor van, mikor nem figyelünk rá és ellenünk támad. 

Igazából mindennel akkor van gond...ha nem  figyelünk... nem figyelünk a jelzésre, a mondandóra, a személyre, a növényre, állatra, nem figyelünk.

Ma, érdekes útmutatással léptem ki a templom kapuján... 

Arról kaptam láthatóságot, hogy nem mindegy, milyen irányba nézünk. Nem mindegy, hogy kitől kapunk és fogadunk el tanácsot. S valóban...ezek fontos dolgok. Merre nézünk...ha az égboltra tekintünk..mit látunk vajon a sötétséget,  vagy a csillagokat?

Én csendesen mosolyogtam magamban a mise alatt... és tudtam, a választ. Én a csillagokat nézem... most már biztosan. Volt idő, hogy nem is láttam őket..pedig akkor is fényesen ragyogtak...akkor is mutatták az utat...csak én akkor még a sötétet láttam... és a kivilágítatlan úton haladtam.... illetve döcögtem ide-oda.

A fénynek óriási szerepe van az életembe...fényt adok, kapok...kérek és kérés nélkül adnak. A fény átmos, és meggyógyít. Mikor öngyógyítok, a végén is a fény mossa át a testem gondolatban és az aranyfolyam ad lehetőséget az újrateremtéshez, az egészséges szervekhez. 

Kinek milyen szerepet játszik az életében a fény? A gyertya lángja, vagy a csillagok, vagy a nap simogató melege...vagy egy egy emberi melegség?

Végül rá kell jöjjek, hogy mind ugyanaz.... minden fény ugyanaz és minden fény szeretetből áll.

Mert ugye amit adok, azt kapom.... 

Ma befontam az unokahúgom haját.... ahogy a fésű szántott gyönge kis haját simává fésülve azt...ahogy éreztem, hogy a fésülés hatására ellazulnak az izmai...és finoman hátradől a mellkasom felé....  megláttam benne azt, hogy biztonságban érzi magát. Egy  pillanatig nem húzta el tőlem magát, megbízott bennem, kérdés nélkül dőlt hátra kicsi kis teste...tudta, hogy ott vagyok, hogy biztosan megfogja valaki....

Bizalom...ez egy ősi fényforrás...nekem biztosan.  Megbízni valakiben - régen azt gondoltam, hogy kiváltság...ma már tudom, hogy talán nem jó emberekre bíztam magam...a titkaim, az életem különböző ládájának titkos tartalmát.... 

Nyilván akadt, hogy árulás lett a vége.... de tanulni belőle? Idő kérdése.... Hogy végül falakat húzni érdemes volt-e? ...hm...nem tudom... akkor jó ötletnek tűnt.... ma már azt hiszem, hogy simán átlépnék egy ilyen szituáción.

A gyertya már alig pislákol az asztalon.... a korábbi piros rúd egy kis csonkká aszalódott....  kivárom a végét...míg teljesen önmagába zárja az égő kanócot....

S ezt teszem mindennel eztán.... mindennek kivárom a végét..nem sietek, nem kapkodok... nincs szükségem többé arra, hogy amikor felnézek az égboltra, ne a csillagokat lássam....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.