Tegnap egész nap ólálkodott körülöttem, aztán este végtelen szánalmas, de annál kegyetlenebb módon, tenyerét összedörzsölve lecsapott rám, kirántva alólam a talajt egy egészen kicsi időre.

Rám öntötte rozsdás fazekából újra és újra a kétségbeesés és a félelem mocskát, nem hagyva a normális levegővétel lehetőségét meg nekem.

Korántsem volt tisztességes és egyenlő a küzdelem, amiből végül egy újabb csatát nyertem, bő fél óra alatt.

Köhögés és a túlélés közben persze nyilván az EGOM és a lelkem újabb vitákkal csapkodott az asztalra, de végül lezáródott a vita és a lelkem letörölte a homlokomról a verejtéket.

Túl sok a változás amit mostanában gördít a sors elénk...és én csak a fejemet kapkodom....de csupán felszín megoldások születnek.

Még mindig tartok megjegyzésektől, még mindig fejem leszegve hozok, hozunk meg döntéseket..... miért?

A "mostban" folyamatában zajlanak olyan események, amik fenekestül borítják fel megszokott, nyugodt kis életünket.

Először még tartottam is ettől a változás hullámtól, ma reggel azonban úgy ébredtem, hogy a változás hordozza magában az új HOLNAPUNKAT.

Zötyög és csikorog a változás szekere, de halad...végre elindult és végre nem hullik szét.

A lépcsőfokokat loholva teszem meg, majd csodálkozom, hogy a végére teljesen elfáradok? Szépen...lassan.... nekem is van még mit tanulnom....

A tegnap este óriási tanulsága, hogy nem....még korántsem vethetem le magamról a védelmező páncéljaimat....

Úristen, még mennyire nincs itt az ideje..... Mert hát elkezdtem én lassan kibontani magamat a szorításból, ebből a merev "börtönből", hogy újra és szabadon nagyon lélegezzek...de nem...még nem lehet.... még tévedek, hogy ha bízom a páncélnélküli világ lehetőségeiben.

Túl sok a pofon. Túl sok a könny mostanában. Sok ember ment el, aki fontos volt.

Tegnap a misén egy újabb tanítást kaptam Gábor Atyától. A kövek, melyeket óhatatlanul rakunk mások hibája miatt a saját lakásunk elé...az PERSZE, hogy előbb utóbb befalaz minket. Minek foglalkozni mással? S más is miért foglalkozik velünk?

Értem én, hogy van ebben segítő szándék... de a szavak, tettek olyat nyomot hagynak bennem, amitől újra kisgyerekként érzem magam egy egy döntésemtől.

Minden pillanatban döntést kell hozni.... minden pillanat arról szól, hogy a következő lépést mi előzi meg? S ha az a lépés félelemmel teli, akkor előbb utóbb megint csak jól pofára esek... mert nem figyelek a lépéseimre...ha csak arra figyelek, hogy milyen lépéseken hoztam az előbb... nem fogom élvezni azt, ahová a következő pillanatban lépnem kell.

Így van ez....

Változás.... ennek örülni kell....tudván, hogy jó döntést hozok, hozunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.