Tegnap, mikor meghallottam, hogy besorsoltak végül az ún. B karba és kaphatom az új teszt szert, olyan boldog voltam, hogy a folyosón ugráltam, mint akinek semmi baja nincs. :-)

Plusz egy esély, mondta a doktornő, akinek az arcán szintén látszott, hogy nagyon boldog. Jól megölelgettem, szokásomhoz híven, annyira örültem.

Aztán jött a szokásos protokoll. Bekötötték a tűt a karomba és folyt a gyógyszer. Meditáltam közben, hogy tuti oda jusson, ahová kell, bár ezt már előző nap is megtettem, falakat építettem a szerveim köré, ahová  nem kell, hogy jusson a "méreg".

3 óra után nagyjából véget ért, felállhattam és kisétálhattam a kemo szobából.

Aztán irány a doktornő, aki ellátott még mindenféle tanáccsal, illetve elmondta, hogy pénteken kontroll vérvétel, aztán 5. a következő tesztkezelés.

Nem éreztem, hogy rosszul vagyok, csupán a meleg játszott a légzésemmel.

Hazaérve, azért lefeküdtem, mert tudom, hogy kemo után az ember nem ugrálhat, inkább pihenést kell előnyben részesíteni.

Eljött az este és egyre erősebb fájdalmaim voltak. Hatott a csontvisszaépítő, annyira megkavarta a mellkas csontomat, hogy már üvöltöttem a fájdalomtól.

Éjszaka aztán semmit nem tudtam aludni, fájt a gerincem, a mellkasom, hánytam, hasmenésem volt és a gyomrom annyira fájt, hogy komolyan kétségeim voltak, hogy megérem-e a reggelt?

Atit óránként ébresztettem hogy nem kapok levegőt, hogy itt, meg ott fáj, aztán két cataflammal egy órát sikerült aludnom.

Reggel aztán tényleg igazán "szarul" néztem ki....karikás szemek, fájdalomtól elcsigázott tekintet.

Ati telefonált a doktornőmnek, aki éppen a reptér felé száguldott, ellátta tanácsokkal, mondta, hogy sajnos normálisak a tünetek, bár az igen komoly gyomorfájdalmat nem érti, menjünk be a kórházba és az ügyeletes orvos ellát.

Délelőtt becsomagoltam a bőröndbe (hátha bent tartanak) és bementünk a klinikára. Fiatal doktornő megvizsgált, de különösebb dolgot nem talált. Úgy véli, hogy sikeresen benyeltem megint egy vírust, attól fájhat ennyire a gyomrom.

Odafelé a kocsiban már epét hánytam a szó szoros értelemben.

Mire hazaértünk, már bőven ebédidő volt, étvágyam nagyon nincs, de Ati belém erőszakolt egy kis krumplipürét.... mi tagadás jól esett, mert addig semmit nem ettem.

Most úgy állok, hogy a mellkasom folyamatosan nyom, szúr, fáj, de talán a többi mellékhatás megszűnt. Bízom benne, hogy a mai éjjel némileg könnyebb lesz és végre ki tudom magam pihenni.

"A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt"

Dan Millman

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.