Túl a második dupla kezelésen, néha el-el fejeltem, hogy mi is történik velem. Tegnap ültem és 9:30 kor kezdődött a kezelés, ami megközelítőleg 13:30 ig tartott... mivel kiakadtam már egy kissé, kaptam negyedóra sétaszünetet. Isteni volt. Igazából nem is tudom, hogy miért viselem ennyire rosszul mostanában ezeket a hosszú hosszú kezeléseket..

Bele bele hallgattam "társaim" beszélgetésébe, és arra lettem figyelmes, hogy egy elég jól szituált apu korabeli ember, akiről biztosan nem mondanám meg, hogy "beteg" azt mondta a másik férfinak, hogy lehet, hogy a karácsonyt sem éri meg. Abban a pillanatban pszicho fülem bezárult, és minden más, ami ezeket az információkat hallhatta volna.

Rémes ilyen körülmények között néha a gyógyulásra koncentrálni. Amúgy is a szagok, a hely szelleme lenyomja az embert...s bár a nővérek jókedve tesz a mérleg másik oldalára egy kis pozitív súlyt ..mégis azért nem a kedvenc elfoglaltságom. Nyilván.

Mégis, egyre többször van, hogy elfeledkezek arról, hogy milyen állapotban vagyok, hogy miért vagyok lassabb. Ez egy dolognak köszönhető, hogy most nincsenek fájdalmaim. Csak ennek. Fájdalom, ami emlékeztetne....

Tegnap reggel, mikor elindultunk a klinikára, könnyes szemmel húztam fel a parókámat...mert annyira , de annyira nem akartam felvenni... igazán az okát nem értem.... Itthon nem is hordom...és legszívesebben sehová nem venném fel....a szabadság érzetét adja, hogy ha nincs rajtam.

S miközben ezt írom, gyermeki kacaj töri meg a gondolatsoromat ...Boti hancúrozik Atival... olyan jó ezt hallani, látni. Boti irtó felszabadult, megtanult élni ezzel a dologgal, s nem is gondolnám, hogy bántja vagy zavarja ez a dolog. Hozzászokott. Beletanult. Talán már nem is zavarja.

Érdekes dolgok ezek, hogy mihez hozzá nem tud szokni az ember, hogy ha úgy hozza az élet... igazán azt hiszem, hogy minden szituáció kezelés rajtunk múlik, minden új vagy szokatlan dolog megemésztése attól függ, hogy mi magunk hogy állunk hozzá.

Ez lehet bármi...egy új állás, egy új főnök ....bármi .... minden attól függ, hogy mi magunk mit teszünk azért, hogy ezt a lehető legkönnyebben fogadjuk el.

Mert higgyétek el, hogy minden egyszerű, hogy ha az ember úgy áll hozzá. Minden könnyebb, hogy ha az ember a jó oldalán fogja meg a dolgokat.

Ezt próbálom én is... s mikor elindulnak a könnyek (ami tényleg ritkán van már) akkor mindig próbálom azt kérdezni, hogy az adott helyzet mit is akar valójában tanítani nekem?

Mert mindig minden helyzet tanít...és ez az amit már sokszor írtam, hogy itt kezdődik a tudatosság.

Tudatosan boldogságot és szeretetet keresni és nem várni senki másra...vagy semmi másra....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.